Hogy mi is lehet a mai párkapcsolatok legnagyobb hiányossága vagy felbomlásuk oka? Ha jobban belegondolunk, két okot tudunk megnevezni, melyek végső soron a mai párkapcsolatok méregfogai.
Ezek közül az egyik az össze
nem illés, a másik pedig az emberiség erkölcsi tartásának jelenlegi megingása.
Mit értünk az alatt, hogy össze nem illés? Megfigyelhető, hogy korunkban
rengeteg párkapcsolat inkább a múló érzelmekre alapulóan és a fizikai
vonzalomra épülve jön létre. A párok egymásba szeretnek, fizikailag kívánatosnak
tartják egymást és a kapcsolatot múló érzelmeikre, valamint a testiségre
alapozzák. Fő mozgatójuk az erő, melyet ezeknek a tényezőknek a keveredése,
kezdeti intenzitása okoz.
Egy kapcsolat létrejöttekor a
pár, az általában a fizikai vonzalom alapján létrejött érzelmeket olyan erősnek
érzi, hogy önmaga számára is kiapadhatatlannak definiálja. Azonban, mivel ez a
fizikaiságra alapul, nem maradhat tartós, mert az ember fizikai érzékei a
változatos ingerekre vannak hangolva. Míg a test állandóan a változatosságot és
az új ingereket keresi, a lélek az állandóságra törekszik. Miután a fizikai
vonzalom intenzív hatása alább hagy, előtérbe kerülnek a pár tagjainak
személyiségéből és személyes igényiből adódó tényezők, melyek a továbbiakban
eldöntik a kapcsolat alakulását, és ilyenkor jön általában a megdöbbenés…
Mivel a párok kezdetben úgy
választják ki egymást, hogy szinte semmit sem tudnak a másik egyéniségéről,
személyes jellemzőiről, így a pár tagjai között fennálló össze nem illésről
sem. A pár az össze nem illés jeleit kezdetben csak a szokványos,
összecsiszolódást megelőző nehézségekkel azonosítja.
A nehézségek sűrűsödésével a
pár tagjai úgy próbálnak segíteni a felmerülő problémákon, hogy megpróbálják
ismét beleélni magukat a kezdeti fizikai vonzalom képezte, intenzív
érzésvilágba, abba az időszakba, amikor még mindent tökéletesnek láttak és úgy
gondolták, hogy párjuk a legideálisabb személy számukra. Azonban az idő
előrehaladtával a kezdeti érzés egyre távolodik, hatása fakul és felváltják az
új élmények, az össze nem illés újra és újra megnyilvánuló jelei. Ilyenkor a
kapcsolat szép lassan, a kilátástalannak tűnő küzdelem jegyében felbomlik.
Az a pont, amikor ez az
időszak eljön és a párkapcsolat megszűntetésének igénye egyre nyilvánvalóbbá
válik a felekben, korunkban időről-időre egyre kevesebb időt vesz igénybe egy
párkapcsolat életében. Így történhet meg az, hogy párkapcsolatok jönnek és
párkapcsolatok mennek. Egyre több, és egyre rövidebb kapcsolatok, melyek mind
inkább a fizikai vonzalom irányába hatnak, mivel a felek nem tartják érdemesnek
küzdeni egy kapcsolatért, ugyanis kapcsolatról-kapcsolatra haladva, korábban
ismerik fel azokat a jeleket, melyek a kapcsolat elmúlásának irányába hatnak.
Ilyen a negatív megerősítés.
És mindez csak egyetlen hibából
fakad: a pár tagjai nem arra törekedtek, hogy megismerjék egymást a kapcsolat
elején annak érdekében, hogy megtudják, személyiségük ismérvei alapján tudnak-e
együtt társként működni.
Ezt azonban nagyon egyszerűen
elkerülhetjük. Meg kell ismerni egymást! A kapcsolatok létrejötte ugyanúgy,
mint lezárásuk, egy jól átgondolt döntés része. Mint ahogy egy kapcsolat végén
az eszünkkel döntünk annak lezárásáról, már az elején, a létrehozásakor is
annak alapján kell döntenünk, különben csak saját életünket nehezítjük meg.
Amennyiben megvizsgáljuk a
különféle történelmi korok párkapcsolati szokásit, érdekes dolgokra
bukkanhatunk rá. Az ősi társadalmakban például a következőképpen zajlott a
párválasztás: a kapcsolatok elsősorban nem szerelmen alapultak. Egy párról úgy
döntötték el, hogy párkapcsolatukat érdemes-e forszírozni, hogy megnézték a
leendő pár egyes tagjainak személyes jellemzőit, és ezt összevetették a
másikéval. Ez alapján eldőlt, hogy a pár mennyire tud együttműködni az életben
mint két társ. Amennyiben a hasonlóság és az összeférhetőség a pár tagjai
között elérte a kellő mértéket, a pár tagjait fiatal korukban –sok esetben
gyermekkorukban – összeadták és egy életen át ki kellett tartaniuk egymás
mellett. A dolog működött is, mert a párválasztás leglényegesebb szempontja
alapján lett meghatározva a kapcsolat létrejötte, az összeférhetőség jegyében.
A pár nem elsősorban azért
maradt együtt egy életen át, mert nem volt más választás, hanem mert személyes
összeférhetőségük alapján az élet során felmerülő problémáikat közösen meg
tudták oldani, képesek voltak partnerként együttdolgozni, így nem volt szükség
váltásra. Szerencsés esetben ehhez fizikai vonzalom és érzelmi telítettség is
párosult, de ha kezdetben nem is, az idők során a pár megszerette egymást és ez
kialakult. Válás csak igen kivételes esetben fordult elő.
Jelenleg lelkileg teljesen
magányosak vagyunk, ugyanakkor mégsem igazán törekszünk már tartós
párkapcsolatok létrehozására, társunk megtalálására. A mai ember nem tudja, mit
akar. Lelkének társra van szüksége, viszont tanácstalanságából adódóan
megpróbál boldogságot találni a pillanatnyi örömökben, ezért futó
kapcsolatokban merül el. Pedig mindenkinek létezik egy társa és a futó
kapcsolatok nem tesznek minket boldoggá. Következésképpen az embernek újra
definiálnia kéne, hogy mit vár el egy kapcsolattól és hogy milyen szempontok
szerint kell azt létrehoznia.
Ami a párkapcsolatok
sikertelenségének erkölcsi okait illeti, szembe kell néznünk néhány kérdéssel
és ténnyel! Íme egy kérdés: miből áll az az erkölcsi válság, ami korunkban a
párkapcsolatok sikertelenségét magyarázza? És íme a tények, melyek egyben
választ is adnak erre a kérdésre:
Áttekintve az elmúlt mondjuk
100 évet, elmondható, hogy az idők során a válások létjogosultsága, illetve
jogi kereteik egyre lazább határokat öltöttek, elfogadottabbá vált a házasság
előtti nemi élet és az élettársi viszony. Ezek így ellentétesen hatnak mind a
régi korok párkapcsolati szokásaival szemben, mind az összeférhetetlenség
kiszűrésében. Manapság a párválasztás során bárki, következmények nélkül
kísérletezhet, hiszen szabadon joga van belelépni egy kapcsolatba és bármikor
kilépni abból. Ebből következőleg a kapcsolatok létrejötte, fennállása és
megszakítása elvesztette súlyát, erkölcsi tartalmát. Nem igazán becsüljük azt,
aminek nincsen súlya, amit nem követ következmény, ami pótolható. Azt érezzük,
hogy a kapcsolatok felbomlásával nem veszítünk, mert azok pótolhatóak.
Tekintve, hogy a kapcsolatok egyes elemeit (mint például a fizikai örömöket)
akkor is élvezhetjük, ha ez különösebb elköteleződéssel nem jár együtt, így
nincs motivációnk tartós kapcsolatok létrehozására, vagy azok fenntartására.
Mindezt összefoglalva, a mai
kapcsolatok nagy hiányossága az összeférhetetlenség szűrése mellett egy olyan
következményrendszer hiánya, mely a kapcsolatoknak jelentőséget, súlyt és
tekintélyt ad. Nem ismerjük a kapcsolatok létrehozásának és fenntartásának
helyes szempontjait és motivációnk sincsen fenntartásukra. Mindazonáltal
keressük lelkünk másik, pótolhatatlan részét, a társunkat, mivel ez egy
alapvető, történelmi kortól független lelki szükséglet, mely az emberbe kódolva
van. Ennek a kettőségnek a hatása alatt a modern ember összeroppan.