„Miért könyvekből akartok tanulni, miért nem az életből? Nézzetek szét, állapítsátok meg, mi igaz, és mi hamis mindabból a kényszerítő erőből és kegyetlenségből, ami körülvesz benneteket, és rátaláltok az igazságra.” (Jiddu Krishnamurti)
Hogy a belletrisztika és a hagyományos irodalom egész pontosan mikor vált szét, talán nem is annyira érdekes kérdés, mint maga a tény, hogy ez megtörtént. A szétválás nyilvánvaló, mivel a hagyományos irodalom (bár nem sokkal, de) előbb létezett, sőt ez jelentette voltaképpen eredetileg az irodalmat; a vallásos, filozófiai, tudományos irodalom, melynek célja egyszerűen az eredeti életrend fenntartása, a spirituális, Isten, az univerzum, a természet törvényeivel összhangban élő ember ősi tudásának továbbörökítése, áthagyományozása. Ehhez képest jelent meg egy ponton a belletrisztika, vagyis legegyszerűbben a szórakoztató irodalom, széles értelemben pedig a világi irodalom – és semmiképpen sem a puszta szépirodalom, mivel az több esetben a hagyományos irodalommal is összeegyeztethető –, melyben erős szerepet kapott a szerző alanyisága, és mely nem szolgált egyéb célt, mint az olvasó kikapcsolódását, meghökkentését, felvidítását, elszomorítását, és általában a publikátor saját érzéseinek, gondolatainak közreadását, vagyis a puszta érzelmi hatás, az ösztönszintű reakció kiváltását. Mára ez a fajta irodalom aggasztó túlsúlyba került a hagyományossal szemben, de kérdés, hogy ez mennyire vált az emberiség javára, mely közben megfeledkezett eredeti helyzetéről és ősi tudásáról?
1.
Már Vjásza, a védikus irodalom lejegyzője és szerkesztője beszámol arról, hogy milyen változtatásokat kellett végrehajtania az eredeti Védával kapcsolatban annak érdekében, hogy az érthetőbb, a széles rétegek figyelmére számot tartó tudásanyag legyen.
Mikor azt tapasztalta, hogy a Véda nem elég érthető a közönséges emberek számára és annak megértésre csak speciális ismeretekkel rendelkező, beavatott papok és filozófusok képesek, négy részre osztotta azt, így rendszerezve a nehezen átlátható tudásanyagot, mely könnyebbé tette a bonyolult szövegek befogadását. Később azonban további egyszerűsítésekre, egyértelműsítésekre volt szükség. Vjásza el akarta érni, hogy a Védák üzenete ne csak egy bizonyos, arra érdemesnek tartott, kiemelt társadalmi réteg számára válhasson ismertté és érthetővé, hanem azt bárki értelmezni tudja, anélkül, hogy ismernie kéne a szöveg eredeti, sajátos, túlságosan szimbolikus megfogalmazásának rendszerét. Ezért megírta a Védanta szútrát. A hely, az idő és a körülmények átalakulásával, a lét szellemiségének változó voltával, a hagyományos értékek felbomlásával, a későbbi ember elmaterializálódásával párhuzamosan később ez a forrás is túlságosan autentikusnak, tisztának, a majdani ember által nehezen követhetőnek bizonyult. Ennek okán szükségessé vált, hogy a Védák üzenetét még egyszerűbb, gyakorlatiasabb formában adja át. Ilyen elhatározás eredménye képpen jegyezte le a nagy eposzt, a Mahabháratát, mely egy könnyen követhető és olvasmányos történetbe foglalva írja le a védikus tudás legfontosabb és legmagasztosabb tanításait.
De Vjásza még ekkor sem volt elégedett, hisz bár a védikus tudást mindenki számára elérhetővé és érthetővé tette, nagyon sokan, ennek ellenére sem követték a vallás elveit. Töprengése közben felkereste lelki tanítómestere, aki rávilágított arra az egyszerű tényre, hogy egy maradéktalanul tökéletes műnek lényegében nem kell másról szólnia, mint Isten kedvteléseiről. Ugyanis az Úr magasztos tetteiről szóló, szórakoztató formában leírt, olvasmány egyaránt képes kielégíteni az önmegvalósítás legmagasabb szintjét elért bölcsek tudásszomját és az egyszerű embereket is elégedetté teheti. Éppen ezért megírta hiánypótló művét, a Srímad Bhágavatamot. Így az i.e. kb. 3000-ig keletkezett védikus irodalom teljessé vált.
A felhígulási folyamat ezen az egyszerű példán keresztül szemléltetve könnyedén modellezhető, még akkor is, ha India esete ebben a tekintetben kivételt jelent, mivel a Srímad Bhágavatam a mellett, hogy erősen szépirodalmi jelleget öltött, és egyértelmű céljává vált a szórakoztatás, megőrizte a hagyomány teljes tudásanyagát a maga teljességében. Azt a tudásanyagot, melyet végül máshol ilyen formában nem sikerült, mivel e felhígulási folyamat a világ minden táján végbement, azzal a különbséggel, hogy a hagyományos irodalmat lényegében végül felváltotta a szórakoztató irodalom.
A hagyományos irodalom szerint az az ember rendelkezik megfelelő tudással, aki tudja, hogy ki ő, ki Isten, és milyen az egyén és Isten eredeti kapcsolatának minősége. Az emberi élet célja pedig az, hogy helyreállítsuk jelen létformánkból adódó, elveszett kapcsolatunkat Istennel és kialakítsuk magunkban az Isten tudatot. Az ősi írások középpontjában mindig a lelki fejlődés logikus, egymásra épülő, lépcsőzetes rendszerének leírása áll, e mellett az ilyenfajta irodalom pontosan leírja azokat a folyamatokat, cselekedeteket, tetteket is, melyek nem szolgálják a lelki fejlődést. Így válnak az ember számára világossá a kívánatos magatartási normák és azok a viselkedésformák, melyek azt jelzik, hogy az élőlény nem a megfelelő úton jár. Mindazokat a tetteket és az elvet, mely az ember lelki fejlődését szolgálja a védikus irodalom sanatana dharmának hívja. A kifejezés örök kötelességet, vallást, törvényt, természetet jelent, utalva arra, hogy a világ bármely korszakában és részén, minden élőlény tekintetében érvényes ez a fajta világtörvény, vagyis kikerülhetetlen, függetlenül a különböző népcsoportok eltérő földrajzi adottságaitól, kulturális szokásaitól, életkörülményeitől. A világtörvényt kikerülni csak szenvedés árán lehet.
A felhígulás folyamata által éppen a fenti tartalmak vesztek el az irodalomból. Az írásművekből eltűnt Isten és a lelki élet jelentősége, helyét pedig az egyén és a mindennapi élet eseményeinek, vagy fiktív történetek leírása vette át. A bölcselet helyébe az ékesszólás lépett, a megvalósítást és a megvalósított léthelyzetet felváltotta az író szubjektív létállapota. Ezzel párhuzamban az egyes kiadványok száma, különösen a XX. században követhetetlen mértékben megszaporodott. Erre írta Hamvas: „Abban a pillanatban, amikor a lényeges eszmék már nem születnek többé, a lényegtelen eszmék hallatlan termelése indul meg. Mihelyt az egzisztenciális eszmék megjelenésében stagnálás következik be, a hamis eszmék hamis eszmékben fokozott produktivitás jelentkezik. Mert, amit a lét minőségben vesztett, mennyiségbe hozza helyre azt, amiről intenzitásában lemondott.”
2.
Visszatérési és visszaállítási kísérletek a történelem folyamán folyamatosan történtek. Mindig akadt egy költő, egy filozófus, egy tudós, egy mester, aki az eredeti rendet megsejtette, vagy a valóság szerkezetét megfejtette, és a világtörvényt felismerte. Ám ezek a kísérletek vagy nem voltak elég mélyrehatóak, vagy nem érintettek meg nagyszámú érdeklődőt. Aki az eredeti rend valóságára rádöbbent jó esetben iskolát alapított és kisszámú tanítványt beavatott az ősi tudás misztériumába. Ahol ez a fajta kezdeményezés aktív és széles rétegeket mozgósító mozgalommá vált, ott az eredeti tanítás egy idő után elsikkadt, a szerveződés intézményesült, majd pedig egyoldalúan világivá vált. A többi mestert egyszerűen kivégezték, más esetben ellehetetlenítették. Az írók, a költők pedig többnyire csak a megsejtésig jutottak el. Műveikben olykor fel-fel villant az aranykor egy szelete, de legtöbb esetben intuitív módon, ráérzés szerűen. Kevesen ébredtek rá saját lehetőségeikre, képességeikre, mely ennek következtében vagy az őrület irányába terelte, vagy teljesen felemésztette őket, általa ugyanis a jelen valóságból kiszakadtak, de nem találtak maguknak más élhető, realizálható valóságot. Eljutottak a transzcendencia kapujáig, de elméjük ott megtorpant. Éppen az hiányzott belőlük, amennyivel a misztikus általában véve előrébb tart, és ami miatt meg tudja valósítani magát: a tudatosság. A költő és az író sejt, a misztikus tud. Az ilyesfajta sejtéseket és ráérzéseket példázza Márai következő gondolata is: „Az ember talán azon a napon lesz igazán költő, mikor mindaz, ami a világban emberi és emberfölötti tartalom, oly közelről és oly erősen érinti meg – egy szeptember végi este fülledtsége, egy zongora hangja, egy gyümölcs illata vagy a halottak tárgyai –, hogy már nem is akarja szavakban kifejezni ezt az érintettséget. A nagy, az egészen nagy költők is csak verseket írnak. A költészet több, mint vers. Egy napon az ember elhallgat a világ előtt, mintegy becsukja szemét. Ez a pillanat, mikor igazán költő.” Ilyen és ehhez hasonló megállapításokkal tele van az irodalomtörténet. Ez az a helyzet, amikor a szerző felismeri, hogy hová kéne továbblépni, vagyis, hogy az elsődleges feladat: a lét költőjévé kell válni, mivel a legmagasabb rendű művészet az életet művé formálni. Ahogy Hamvas írta: „…csak egyetlen művan, a megváltás.” És ennek nincsen köze semmiféle vallásos elköteleződéshez, vagy világnézeti beállítottsághoz. Ez a fajta törvényszerűség a létezés természetéből fakad.
3.
A védikus vallásfilozófia szerint születésünk pillanatától kezdődően természeti törvények hatnak ránk. Ezeket a Védákban kötőerőknek nevezik, mivel földi létezésünket bizonyos határok közé szorítják. Lényegében az anyag hatása ez a lélekre és az anyag és a lélek között elhelyezkedő szellemre. A kötőerők olyan hatások összességei, melyek nemcsak az élőlényeket, hanem az egész világ jelenségeit befolyásolják. Meghatározzák, az egyes jelenségek természetét, tulajdonságait, viselkedését. Szanszkrit elnevezésük guna. A gunákból hármat ismert a védikus filozófia., ez a jóság, a szenvedély, és a tudatlanság kötőereje.
Személyiségjegyeink, tulajdonságaink, viselkedésünk megfigyelése alapján következtetni lehet arra hogy mely kötőerő domináns befolyásának hatása alatt állunk. A világban jelenlévő motívumok is ugyanígy besorolhatók valamely guna befolyása alá. Egyes fogalmak és jelenségek a jóság kötőerejének dominanciájához tartoznak, mások a szenvedélyhez, megint mások a tudatlansághoz. Például a szeretet jelensége a jóság kötőerejét, a szexualitás a szenvedélyéjét, a lustaság a tudatlanságét képviseli. Vannak olyan, az események hatására kibontakozó következmények a világában, melyeket a jóság kötőerejének szellemében végrehajtott cselekedetek okoznak, vagy melyeket a szenvedély, vagy a tudatlanság kötőereje okoz. A különféle kötőerők jellemzőiről a Bhagavad-gítá ír. 1. jóság: „Mivel tisztább a többinél, a jóság kötőereje ragyogó, és megszabadítja az embert minden bűnös tett visszahatásától. A jóságban élőket a boldogság érzése és a tudás köti meg.”; 2. szenvedély: „… a szenvedély minősége a végnélküli vágyból és sóvárgásból születik, ezért az anyagi, gyümölcsöző tettekhez köti a megtestesült élőlényt.”; 3. tudatlanság: „…a sötétség tudatlanságból született kötőereje okozza valamennyi megtestesült élőlény illúzióját. E kötőerő hatásának következménye az őrültség, tunyaság és az alvás, ami megköti a feltételekhez kötött lelkeket” (Bhagavad-gitá: 14.5-9.) A felsorolás persze nem teljes, csak alapjaiban érzékelteti az egyes kötőerők jelentőségét. A három kötőerő egyike sohasem önmagában, hanem a három együttesen van jelen az emberben, illetve van rá hatással. Az egyes kötőerők keveredése ellenére azonban valamelyik mindig felülkerekedik, és dominánssá válik a többihez képest.
A kötőerők között hierarchikus rendszer állítható fel, melynek csúcsán, tehát a legmagasabb szinten a jóság kötőereje áll. Akiket a jóság kötőereje köt, azok képesek megnyílni a transzcendencia és a spiritualitás irányába. Tulajdonságaik alapján jellemző rájuk a szeretet, az együttérzés, az erőszakmentesség, az igazmondás, a hála, az odaadás stb. Az állapot ugyanakkor tudatosságot is feltételez, vagyis a jóság kötőereje alatt álló személy törekszik is e tulajdonságok kifejlesztésére és megvalósítására. Mindazonáltal a jóság kötőereje alatt álló személyt is bármikor hatalmukba keríthetik a szenvedély kötőereje által képviselt vágyak. Például a nemi vágyak, az agresszió, az önzésre, a birtoklásra való hajlam, az élvezetek hajszolása csábítása stb…, a tudatlanság által pedig a lustaság, érdektelenség, vallástalanság, szellemi tompultság, illúzió stb.
A védikus megközelítés szerint a művészembereket általában véve dominánsan a szenvedély kötőereje köti. Bár ők képesek megsejteni a valóság természetét, legfőképpen mégis vágyaik uralják őket, ez a tény pedig folyamatos akadályt jelent a tiszta transzcendencia megtapasztalásában. Ez jellemző gondolkodásukra, mentalitásukra egész életvitelükre. Vágyak alatt itt nem pusztán a szexualitást értjük, hanem a különféle eszmékhez, ideológiákhoz, egyfajta vágyak hajtotta tudatossághoz kapcsolódó jellemet. A költő mindig érez és vágyakozik, szeretne innovatív, progresszív lenni, figyelemre és népszerűségre van szüksége, művészetének mindig célja van, sok esetben „forradalmat” szeretne, és vezetni igyekszik embertársait. Tehát elméje szüntelenül kavarog, dolgozik.
Az emberi lényt alkotó hármas egység – a test, a lélek és a szellem –, szintén párhuzamba állítható az egyes kötőerőkkel. Ennek alapján a test a tudatlanság kötőerejéhez kapcsolható, a szellem a szenvedélyéhez, a lélek pedig a jóságéhoz. A költő és az író általában véve például a test és a szellem embere, a lélekkel csak érintőlegesen foglalkozik. Alkotásaiban főként ezeket a témákat érinti: szerelem, elmúlás, halál, harag, szenvedés, élvezetek, stb… Az ilyen jellegű művek tartalma vagy az érzelmekhez, a gondolatokhoz, így az elméhez, tehát a szellemhez, vagy a fizikumhoz így a testhez köthető.
Ahhoz, hogy egy adott írásmű valóban „lelkivé” váljon, a szerzőnek a jóság kötőereje alatt kell állnia. Meg kell szabadulnia a pusztán a fizikumhoz és/vagy a szellemhez köthető vágyaktól, és magát legalább részben lelkivé kell alakítania. Ennek következtében, elszakadva a „világi” témáktól ismét a spiritualitás felé fordulhat. Mivel a jóság kötőerejének hatása alatt tapasztalt élmények kifejezése túlmutat a nyelv adta lehetőségeken, így a szerző feladata ebben az esetben csak az, hogy körülírja élményét, művét pedig transzcendentális tartalommal töltse meg.
4.
Vannak olyan ősi bölcsességek, különösen korunkra vonatkoztatott és vonatkoztatható specifikus szövegek, melyeket ma nem lehet elégszer idézni. Az 5000 évvel ezelőtt lejegyzett védikus irodalomba tartozó művek némelyike igen pontos leírást ad jelenlegi, mostanra kiépült világrendünkről. Ilyen írás a Srímad Bhágavatam is, mely az alábbi előrejelzést adta:
„Óh király! Az idő roppant hatására napról napra hanyatlik majd a vallás, eltűnik az igazmondás, a tisztaság, a megbocsátás, a kegy, csökken az élet hossza és a testi erő, s rövidebb lesz az emlékezet. A Kali-yugában az ember tulajdonságait és társadalmi helyzetét gazdagságának a mértékéből állapítják meg. A vallásos elveket és az igazságot annak alapján fogják meghatározni, hogy ki milyen hatalmat tud felmutatni. A házasságok a mulandó érzelmek alapján köttetnek majd, s ahhoz, hogy valaki sikeres üzletember legyen, csalnia kell. Férj és feleség csak addig maradnak együtt, ameddig a nemi vonzódás tart, a bráhmanákat (szent életű értelmiségieket) pedig csupán arról lehet majd felismerni, hogy szentelt zsinórt viselnek. Akinek nincs pénze, azzal sohasem bánnak méltányosan, s mindenkit, aki ügyesen bánik a szavakkal, tudósnak tekintenek. A szegénynek nem lesz semmi becsülete, ám a képmutatót, aki csak színjátékot játszik, jámbornak fogják tekinteni. Házasságot önkényes megegyezés alapján kötnek majd az emberek, s a puszta fürdést elegendő tisztálkodásnak s a test megfelelő felékesítésének tekintik. Megfelelő zarándokútnak fogják tekinteni, ha valaki elmegy egy messzi folyóhoz, s egy férfi akkor gondolja magát szépnek, ha hosszú haja van. Az élet célja nem lesz más, mint hogy az ember megtölthesse a bendőjét, s az arcátlanságot tekintik majd a végső igazságnak. Egy férfit már akkor ügyes emberként tisztelnek, ha épp csak el tudja tartani a családját, s a vallásosságot azon mérik le, ki milyen hírnévre tett szert az anyagi sikerei miatt. Az uralkodók köntösébe bújt kegyetlen gazemberek olyan elnyomásban tartják majd alattvalóikat, hogy azok elhagyják házastársukat és vagyonukat, s a hegyekbe és az erdőkbe menekülnek.” (Srimad-Bhagavatam 12.2.1-12.2.8.)
Látható, hogy azt, hogy a felhígulás eredménye mi lesz őseink előre tudták. „Ez tehát a tartalommentes közlés vaskora. A tudattalanból kiömlő, válogatatlan igazságérzetek pusztító, ömlesztett jajgatása. Hiszen már nem olvasol, nem fogadsz be, csak élsz, közölsz és taszítasz minden rendelkezésedre bocsátott erkölcsöt. Régen valaki voltál, ma már csak a »bárki lehetsz« eszményét éled, de nem leszel senki sem. Beszélsz, közölsz, cselekszel, a világba ordítod elméd vetítővásznára kivetített illúzióid, akkor is, ha nem figyel rád senki..” – írtam korábban.
Ha az ókor jelmondata az volt, hogy „Ismerd meg önmagad” a jelené az lehetne, hogy „Ismételd önmagad (és az ősöket)!” vagy éppen fordítva „Ismételd az ősöket, aztán önmagad!”. Ugyanis, aki a fenti összefüggéseket felismerte, nyugodt lelkiismerettel csak arra lehet hajlandó, hogy az eredeti tudásról szóljon és megpróbálja a helyzetet minden lehetséges alkalmat megragadva valamennyire visszájára fordítani. Hamvas Béla azt írta: „Nem írni!”. Ezt úgy lehetne kiegészíteni, hogy: „Ha már írni, akkor nem újat írni, hanem ismételni és menteni azt, ami még menthető!”.
Az emberiség az őskor óta szellemi értelemben tulajdonképpen nem fedezett fel semmi újat. Az elmúlt néhány ezer év történelme arról szólt, hogy vagy az archaikus tudást elevenítették fel az egyes művelődéstörténeti korszakokban, vagy éppen szintén ugyanezt vetették el, azt gondolván, hogy valami újat találtak ki, de valójában az ellenállási mozgalmak ideológiai bázisa is nagyjából azonos. Az emberiség évezredes játéka ez, önmagával. A kultúrtörténet az őstudás szellemi bázisából, vagy annak részleteiből táplálkozott és táplálkozik.
A tudás (vídja) és a nem tudás (avidja) egyaránt jelen volt szinte a kezdetektől. Az elsőre nyilvánvaló példa a Srímad Bhágavatam fenti idézete, a másodikra pedig az alábbi szemelvény, mely Kr.e. 2000 környékén, Egyiptomban keletkezett:
„Kihez beszéljek mainapság? – A testvérek gonoszok s a barátokat nem lehet szeretni.
Kihez beszéljek mainapság? – Mindenki kapzsi és az emberek egymást megrabolják.
Kihez beszéljek mainapság? – A józanság elveszett és az arcátlanság lett úrrá.
Kihez beszéljek mainapság? – Aki elégedettnek látszik, az komisz, a jóságot pedig elhanyagolják.
Kihez beszéljek mainapság? – A tegnapra már senki sem emlékszik és senki sem hálálja meg, ha vele jót tettek.
Kihez beszéljek mainapság? – Arcát mindenki elfedi és ábrázatukat egymás elől eltakarják.
Kihez beszéljek mainapság? – Az emberek mohók, s akire az ember számít, annak nincs szíve.
Kihez beszéljek mainapság? – Nincs többé igazságos ember, a földön gonoszak uralkodnak.
Kihez beszéljek mainapság? – Az országot a bűn árasztotta el s ez határtalan, határtalan.”
Az idézet két dologra utal. Egyrészt félreérthetetlen korrajz, másrészt egyértelműen olyasvalaki írta, aki még, vagy már az ego, az individualizmus bűvöletében élt. Éppen József Attila írja, hogy „…az igazat mondd, ne csak a valódit…” Látható, hogy ez a kritérium már a fentiek vonatkozásában sem érvényes, ugyanakkor a szöveg a klasszikus szépirodalmi szemelvények közé sorolható, azok közül viszont kifejezetten az öncélúakhoz. Az öncélúság kiterjedésére és dominánssá válása éppen az irodalomelmélet idő közben kialakult fogalomalkotásai és az elmúlt évszázadok gyakorlati tapasztalatai mutatnak rá. Itt kitérni néhány irodalomelméleti fogalomra, például olyanokra mint kommersz irodalom és giccs fogalma,melyeket az Irodalmi Lexikon így határoz meg:
Kommersz irodalom „Olyan művek összessége, melyek szórakoztató céllal, nagy tömegek igényeit kiszolgálva készülnek, elsősorban kereskedelmi árúként funkcionálnak anyagi hasznot is hajtva a szerzőknek, kiadóknak… A szerző gépies begyakorlottsággal, egyszerű sztereotípiákkal dolgozik. A kommersz mű mindenek előtt szórakoztató, izgalmas, erotikus. Mentes a bonyolult cselekményektől, a kiszámíthatatlan viselkedésű, bonyolult lélektani háttérrel rendelkező hősöktől…. A belső értékek helyett mindig a látszat leírása kerül előtérbe…”
Giccs „művészietlen eszközökkel, sematikus ábrázolással, gyakran pusztán anyagi érdekből készült, felfokozottan, ugyanakkor sekélyesen érzelmes, hazug vagy felszínes mondanivalójú, olcsó hatásokra törekvő alkotás… Célja, hogy kellemesen szórakoztasson, mindezt azonban minden esztétikai érték nélkül teszi…” Éppen ezekre a meghatározásokra rímelnek rá Ambrus Zoltán 1913-ban megfogalmazott gondolatai: „Mi nem kell a közönségnek? A komolyság: vagy ahol a komoly hang kötelező: a tartalmasság; a logikus fejtegetés; a tárgyba elmélyedés; az alaposság; a hosszabb lélegzetű munka; és semmi, ami komolyabb figyelmet, a minimálisnál több megértő képességet vagy csekély ismeretet, például polgári iskolai műveltséget kíván.”„Mi kell a közönségnek? A vidámság; a könnyedség; a fecsegés; a vicc; az anekdota; a léha szellem; a szenzáció; a személykultusz…”
Ezekből világossá válhat, hogy az öncélú és kizárólag szórakoztató jelleggel megírt irodalom problematikája mindig jelen volt, ám a kettő szembenállásából egyelőre a belletrisztikus irodalom került ki győztesen a hagyományos irodalom kárára. A tényállás minden gond nélkül összeegyeztethető a különféle történelmi korok korszellemének változásival és a mai korszellem helyzetével. Ma éppen olyan szerzők nincsenek, melyekre a legnagyobb szükség volna: vagyis az őrzők és az ismétlők. Ellenben a pusztán szórakoztató és öncélú irodalom virágkorát éli.
5.
*Minden kor műveltsége abban mérhető le, hogy az adott népcsoportban, társadalmi közegben az elaljasodás mely foka megengedett – mégha csak kis csoportot érintő, szélsőségesnek mondható társadalmi jelenségként is –, nem az aktuális kor viszonyaihoz mérten, hanem az emberiség teljes szellemtörténetének szempontjából. A mai magyar irodalom egy szegmense például kifejezetten káros hatást fejt ki, és minél feljebb lépdelünk a kortárs művészet képzeletbeli (vagy nagyon is kézzelfogható) szegmenseinek lépcsőfokain, e szegmens annál több képviselőjével találkozhatunk szembe. Ők azok, akik többnyire a klasszikusok hátán fokozatosan feljebb kapaszkodva, látszatértékeket teremtve jelentős pozíciókba kerültek, hogy onnan aztán teljes intenzitással a nyakunkba zúdíthassák önmagukat és az általuk képviselt, további értékválságot katalizáló tartalmakat.
Ők elsősorban azt mondják (nem is magyarázat képpen), hogy pusztán az aktuális társadalmi realitást örökítik meg és tükrözik vissza, ugyanakkor kérdés, hogy ez mentségül szolgálhat-e bármivel kapcsolatban is? Közönséges, üres, sivár, lelketlen tartalmakat hoznak létre, gondosan megtöltve azokat obszcenitással, közhelyességgel, és még a legegyszerűbb pszichés diagnosztizálási módszereket alapul véve is az orvostudomány képviselete alatt álló tudományterületek valamelyikébe utalható gondolatokkal. Egy-egy ilyen mű lényegében pszichiátriai látleletként szolgálhat, komplett diagnózis állítható fel általa. Az elsivárosodott lelkű, állati ösztöneinek élő, a realitástól elszigetelt és tanácstalan, talajt vesztett ember művészete ez, akiből a szégyenérzet teljesen kiveszett. Leírja, mert leírhatja és büszke rá, mert van, aki számára büszke lehet. Ebből a fajta művészetből pedig divatot teremt, olyasfajta divatot, melynek elfogadása és követése mintegy a bekerülés feltételét jelenti magasabb körökbe, amennyiben persze ezeket a magasabb köröket ő maga határozza meg. Ám a kérdés az, hogy mit tesz hozzá az a szerző és az a csoportosulás a művelődéshez és kultúrához, mely csak saját, beteg korát és önmaga láthatóan megfakult, szegényes, alásüllyedt lelki világát képes megörökíteni, kategorikusan elutasítva minden mást? A művészet feladata nem éppen az volna, hogy a kor szellemét mindenkoron a lehető legmagasabbra emelje? Mit nyújt az a társadalom és a közönség számára, aki műveltségben és emberségben maga sem több, mint azok, akik ellen éppen az emberiség időtlen értékeit képviselők csoportjai harcolnak? Egy elhallgatni való korról elhallgatni való módon írni miért büszkeség?
Valahol itt érhető tetten az önmagunkba tekintés megkísérlésének és a realitás érzékelésének teljes hiánya. Az ilyen és ehhez hasonló csoportosulások működése kifejezetten veszélyes az emberi szellemre nézve. Tagjai mégis rendkívül makacsul és tettre készen ragaszkodnak kivívott pozícióikhoz, lehetőségeikhez, valamint elsősorban és legfőképpen ahhoz, hogy egymás számára megfeleljenek. Ugyanis, végtére nem tesznek mást, mint egymásnak írnak. Ez a kortárs irodalom egyik legegyértelműbb íratlan szabálya: egymás számára írni, egymást a különféle pozíciókban megerősíteni, a többiről pedig nem tudomást venni, az egész jelenség által mesterségesen szellemiséget rontani, a hagyományos értékeket elhallgatni vagy kiirtani.
Ami ezen felül marad, azt lehetne ma igazán hermetikus irodalomnak nevezni, mivel a hermetikus kifejezés önmagában véve azt jelenti: elzárt, hozzáférhetetlen, titkos, bűvös. Ma pedig szinte minden ide tartozik, ami hagyományos, ami bölcselkedő, ami éra-kritikus, ami nem öncélú, ami kortól független, időtlen értékekről szól, ami a felemelkedést szolgálja, Az ilyen most láthatatlan vagy éppen nagyon is gondosan kihangsúlyozott és szilárdan álló falakba ütközik. A lehetőségektől elzártan, észrevétlen, a felszín alatt mocorog mindig csak éppen annyi levegőhöz és közönséghez jutva, mely életben maradását átmenetileg biztosítja. Fennmaradásában pedig jelentős szerepet játszik az, hogy mennyire tud a játékszabályok szerint játszani.
Az amatőr és a professzionális irodalom közös vonása, hogy mindkettő egyaránt egyetlen, mindennél lényegesebb szempont alapján értékelhető, ez pedig a tartalom. Ugyanis a formára alkalmazott bravúrok, vagy a műfaji különlegességek csak a hozzáértők számára érdekesek és értékesek. A laikus olvasó minden esetben a tartalom alapján dönt. Számára nem létezik amatőr vagy professzionális irodalom, csak kedves, vonzó, izgalmas, érdekes és értékes vagy taszító és érdektelen tartalom. Ám végeredményben az avatott, hozzáértő műkedvelő is elsősorban tartalom alapján választ olvasmányt. Az irodalom hitelességét és az iránta ébredő igényt és kíváncsiságot mindenek előtt tehát a tartalom adja. A tartalomközlés pedig felelősség. Öncélú és erkölcsromboló, üres és jelentéktelen tartalmat közölni nem közérdek. Egy szerző jelentősége abban mérhető le, hogy a közérdeket (akár saját kárára is) mennyire tartja szem előtt. Ez adja az amatőr és a professzionális szerző közötti különbséget is. Nem elsősorban a hozzáértés, hanem a szándék és a hozzáállás különbsége. A professzionális szerző szándékaiban, az olvasó és az irodalom iránti alázatában több. Felismerte, hogy az adott korban és helyzetben milyen tartalomra és magatartásra van szükség, e mellett pedig makacsul és eltántoríthatatlanul kitart. A hiányokra fókuszál és nem a várható haszonra. Persze mondhatnánk azt, hogy az irodalomnak nem árt, ha sokszínű és megvan benne mindennek a helye, ám ez a frázis egy ponton elkezd sántítani, mégpedig onnantól, hogy egyes tartalmak kifejezetten ártónak értékelhetőek, a valóban tartalmas irodalom pedig nem kap kellő teret és rangot.
Érdemes odafigyelni arra, hogy a világirodalom történetét végigkíséri egy visszatérő és elfojthatatlan törekvés, vagyis, hogy az ember eredeti erkölcsi rendjét fenntartsa, ha pedig az feledésbe merült, helyreállítása. Ha ezt a fajta tartalmat és üzenetet megpróbálják elnyomni, az adott kor önmagát, elődeit, az emberi mivoltot igyekszik elfojtani és semmibe venni. Az irodalom nem kisajátítható és nem szabadon felhasználható. Eszköz, mellyel tudni kell bánni, csatorna, amin keresztül megnyilatkozik valami, az individuumnál fontosabb. Közügy és közérdek, melynek minden nemű, a közösség épülését szolgáló formáját támogatni kell, ez biztosítja ugyanis szellemkincsünk fennmaradását és átörökítésének folytonosságát. A jelen szellemi értékeiért és az utókorra hagyott tartalmakért pedig mindnyájan egyaránt felelősek vagyunk!
A történelem folyton ismétlődő leckéit ma sem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni. Minden kort, társadalmat, nemzetet utolér az a sors, amit tudatosságával vagy figyelmetlenségével vív ki magának. Jelen kell lennünk jelen létünkben! – ez az az üzenet, melyet az emberiség egész szellemi hagyománya minden koron üzen az őt követő generációknak. Ha ezt az üzenetet figyelmen kívül hagyjuk, fel kell tennünk magunknak a következő kérdéseket: Nincs itt az irodalom ideje, a valódi irodalomé? Akkor minek van ma itt az ideje? … és biztos jó az nekünk? Mert, ha nem…, akkor miért…?
6.
„Ez a tudás a bölcsesség királya, a legnagyobb titok az / összes titok közül. Ez a legtisztább tudás, örökkévaló, / örömmel végezhető, és a vallás tökéletessége, mert / megvalósítása által közvetlen tapasztalatot nyújt az / önvalóról.” – írja a Bhagavad-gítá verse.
Egyszerűnek, valódinak, azaz igaznak, igazinak, tehát függetlennek és megjelölésektől mentesnek lenni elméletileg és eszmei síkon, időszakosan és a létet folytonosságában megélve nehéz, de gyakorlati szempontból valójában egyszerű dolog. Tudni és nem tudni, emlékezni és felejteni a bölcsesség végső fokán egyet jelent. Itt már csak az ismerni és a tudni, a helyesre emlékezni és a helytelenről megfeledkezni különbsége jelentkezik. Észrevenni és megízlelni tudni a tudományok végét, a rája-vidyát, a bölcsesség királyát egyetlen himnuszban, haikuban, slókában, koanban, vagy éppen megérezni illatát a szantálfa pépen keresztül, meghallani zenéjét a zajos nagyváros légforgatagában, az állapotot pedig megtartani, ez a feladat. Kettősségektől mentesen, ahogy a Bhagavad-gítá írja a bölcsként, akit nem érint sem születés, sem halál, sem öröm, sem bánat...
A hagyományba születő, vagy a hagyományba bele- és visszalépő ember vagy már nem ír, vagy pusztán ismétel. A művész és a lelki tanítómester látszólag ugyanúgy viselkedik, elvonul, szertartásokat végez, ugyanakkor a művész önmaga kiszabadításán, a transzcendentalista pedig mások felszabadításán dolgozik. A szerző kérdése ez: Mit tehetek másokban? A lelki vezető viszont ezt kérdezi: Mit tehetek másokért? Az egyik imádsága könyörgés önmagáért, a másik imája viszont a világért szól.
A költő, a művész és a lelki tanítómester minősége a történetiségben gyakran összemosódott, mivel minden folyamat eleje egyben magában hordozza annak végállapotát is, így természetszerűen az önbefejezés kísérlete a lelki önmegvalósításban zárult, ám ez a folyamat elnyújtható, feltartható. Egyéni és kollektív szinten is. Ára pedig az anyagi és a lelki síkon egyaránt minden esetben szenvedés. Éppen ezért a belletrisztika akarva-akaratlan szenvedést, míg a hagyományos irodalom emelkedettséget hoz a világra.
Ha az író, a költő nem mint a lelki tanítómester a hagyomány szelleme szerint él és lép fel, vagyis nem a tradíció szellemének őrzésén, ismétlésén és továbbörökítésén dolgozik, munkája gyümölcse nem kinyilatkoztatás és felszabadítás, hanem pusztán megnyilatkozás és sorsrontás. Aki a hagyomány szerint él, imádkozik, énekeket vibrál, elvonultan, lelki gyakorlatok végzése által emeli a világ rezgésszintjét, vagy az eredeti tudásról tanít, a felsőbb akarat szócsöveként. Megtanul tehát a hely, az idő, és a körülmények figyelembevételével hallgatni, vagy a transzcendentális tudásról beszélni – szavait nem ő írja és nem írja le, az általa közölteket esetleg később leírják. Képes felébreszteni nemcsak a szenvedély diktálta, de a lelki tettek iránti vágyat is. A hagyományos, tradícionalista irodalom lényege mindig ez. Mivel ebben megszűnik az én, azaz az egó, a transzcendentalistát nem köti már az egyéni felelősség, mivel rajta keresztül és általa Isten nyilatkozik meg, másról és más szellemiségben szólni viszont minden esetben egyéni felelősséget és individualista, önös módon történő sorsalakítást feltételez, mely által a szerző a lét különféle fokozataira emeli, vagy húzza az olvasót és mely tevékenység visszahatása mindig elsősorban rá, magára száll vissza.
„A létrontás nem az égbekiáltó gaztett, hanem már a pillantás is, amely beszennyezi a létezést. Az alapállás picinyke változtatása, aminek következtében valaki csakis a saját pillanatnyi kedvét keresi.” „...a bűn egyszeri és kivételes aktusával szemben a létrontás lassú beszennyeződés; életünk színvonalát folyamatosan süllyesztjük hazugsággal, ruhával, zenével, szokással stb.; nincs rá feloldozás, csak a megfordulás segít." – szól Hamvas Béla.
A szerző és az olvasó, a hatás és a visszahatás kölcsönösen alakítja egymást. A szerző tevékenysége nem más, mint az őt ért ingerekre adott reakció, míg az olvasó szintén ezzel dolgozik a másik oldalról, egészen addig amíg valamelyikük ki nem lép az ok-okozat, az akció-reakció, vagyis a szamszára körforgásából, meg nem áll és meg nem állapodik a transzcendensben a jóság kötőerejének hatása alatt, mestere nem lesz a másik félnek.
A mesterré vált szerző mindig létjavító, karma-tisztító tevékenységet fejt ki, katalizálja és nem feltartja a lelki önmegvalósítás folyamatát. Nem feltétlen sorsot, inkább léttörvényt teljesít be. Eszköze ehhez a hagyomány, a transzcendentális tudás, az alázat és a szolgálat szelleme. Szemben ezzel a szenvedély kötőereje alatt álló szerző az illuzionistához hasonlatos. Láttat, de műve káprázat, avidya, vagyis a tudatlanságot, az aluszékonyságot táplálja. A lélek ébredése helyett mesterséges álomba ringat, magához láncol, kisajátít, birtokol, kizárva a felszabadulás lehetőségét.
* A szövegrész Nincs itt az irodalom ideje címmel? önálló írásként megjelent a Virrasztások és ébredések című kötetben.