Magánylevelek: Általában az esti, illetve az éjszakai órákban születnek. A szerző magának írja őket, mások szórakoztatására, netán elgondolkodtatására. Nem lenne szükség rájuk, ha írójuk nem volna magányos és akkor sem, ha nem volnának társai. Semmi olyan nem hangzik el bennük, ami már ne hangzott volna el korábban és semmi olyan sem, amit a többség maradéktalanul megértett volna. Kezdetük és befejezésük nincs. Tartalmilag látszólag egymástól független, ám végső soron mégis összefüggő témák rövid kibontásából állnak. Hívószavakra adott válaszok. Funkciójukat asztalfiókban maradva és közönség elé tárva egyaránt betöltik, mivel arról akarnak szólni, ami igaz, nem pedig arról, ami csak önmagáért van.
Beszélgetések
Jó lenne beszélgetni, de a beszélgetés Babitsnál, Weöresnél, Hamvasnál, a Védéknál, a Gestáknál kezdődik. Ezekből viszont mára érdeklődési kört csináltak, száműzve őket az alapműveltség palettájáról. Így lehet róluk vitázni, illetve hallgatni, beszélgetni semmiképp sem. Vitázni viszont nem érdemes, mert nincs vitaalap. Vitában konkrét, tapasztalaton alapuló, felépített, következetes érvelést hallani nem, vagy csak igen ritka esetben lehet, ugyanis nincs tapasztalás. A feltételezéseket és a meg nem élt igazságokat pedig minek hallgatnánk? Azok vannak nekünk is. Így marad a hallgatás, ami jobb esetben olvasás, vagyis az elmében zajló párbeszéd egy olyan vitapartnerrel, akinek még voltak érvei.
Esszék
Szépíteni a tényt lehet, de nem érdemes: nincs esszékultúra. Esszét kevés lap közöl (legfőképpen, mert nem értik őket és nem tudják, miként viszonyuljanak hozzájuk), a magyar esszéírók közül körülbelül 10-12 nevet tartanak számon, esszét összesen is csak pár százan írtak. Aki az esszével boldogulni akar, annak a századforduló és a negyvenes évek közötti időszakban kellett volna írnia. Ma az irodalom vers és novella, semmi több, esetleg recenzió, kritika, jobb helyeken. Jobb helyekből meg kevés van. Ha pedig már recenzió és kritika, akkor miért nem esszé? Komoly dolgokról csak mások könyve mögé bújva lehet beszélni? Irodalom?
Igazság és igazságok
Igazság. Hát azt mindenki tudja, és senki se akarja tudni! Ezért szajkózza az ember előszeretettel a már jól megszokott féligazságokat. Hallgat azokra, akiknek még önmaga becsapása árán hinni tud, és akik támogatják önmaga félrevezetésében. Aztán tagad. Tagadja hibáit és felelősségét. Igazságról írni pedig vétek: eretnekség, szentségtörés, bűn. Ez ellen mindenki tiltakozik, de valójában az igazmondókat a közvélemény szeme láttára nyárson sütögeti a társadalom. A szemérmesebbek ezt csak nézik, vagy álszent módon elfordítják a fejüket. A bátrabbak nem félnek vállalni.
Értő közönség: követők
Az értő figyelem, vagyis a követés ténye onnan ismerkszik meg, hogy Van, nem onnan, hogy azt állítja, hogy van. Mint, ahogy a buddhák sem állítják magukról, hogy buddhák, egyszerűen csak azok. A tények mindig cselekvésben mutatkoznak meg, a hit és a hitegetés szándéka pedig állításokban. Nem az a lényeg, hogy mit hisz el magáról egy közeg, hanem, hogy valóban az e, és, ha az, egyszerűen csak éli azt, ami. Ha Nagy Lászlóban anno az a kérdés merült fel, hogy „Ki viszi át a szerelmet?”, ugyanezt kérdezhetjük most is, szóval: „Ki viszi át a szerelmet?” Magyarán ki a fene ismerne ma fel egy Babitsot, egy Hamvast? Nem az a kérdés ugyanis, hogy születettet-e mégegy vagy több, a XX. századi századelő nagy szellemeihez hasonló jellem, hanem, hogy hiába született-e? Mert egyelőre úgy tűnik, hogy igen. Azt nagyon jól megtanultuk kikre és hogyan kell emlékeznünk, ezért tudjuk még valamire értékelni például a Nyugat folyóirat egykori gárdáját. Ám, hogy a hasonló kaliberű szellemeket, hogy ismerjük fel ma, arról senkinek sincs fogalma. Mennek is a süllyesztőbe…(tisztelet a szerencsés kisszámú kivételnek és a hagyományos értékek őrzőinek).
Kirekesztések
Az értetlen és az értő ember egy dologban közös: mindkettő kirekeszti táborából a kettő között elhelyezkedő réteget. Az értetlen ember butaságában és önfejűségében, az értő ember meglepő módon úgyszintén. Mindkettő azt, hiszi, hogy amit mondanak neki az annak számára fontos, aki mondja, nem, annak, akinek mondják. E tévedés folytán lesz oda az emberi sorsok zöme. Mondhatnánk, hogy az arany középutat kell keresni, de ez sem teljesen igaz. Mivel a középút jellemzője a pártatlanságból fakadóan a parttalan sodródás és a szenvedés. Ezeket pedig senki sem szereti. Így vagy marad értetlen, vagy lesz értő, de mindenképp diszkriminatív.
Ismétlések: Azt hiszem, mindezt már elmondtam, nem is egyszer. A dolog egyetlen tanulsága az volt, hogy újra és újra el kell mondani.