…vagy másképpen az elSzánt(ó)…, és még szójátékok sorával lehetne élni e kötet olvasatában. Ám, talán mégis a címadó megközelítés a legbeszédesebb. Szántó Judit, József Attila egykori élettársa Napló és visszaemlékezés címen megjelent kéziratára vonatkozóan ugyanis ez lehet a kulcsmeghatározás. Ez a könyv az ösztönök, az ösztönös viselkedés leírásának kötete, nem csak szituatív, a helyzetre érvényes alapon, hanem az általános emberi viselkedés jellemzése szempontjából is. A félelem és a fájdalom, valamint ezek rokon érzéseire és érzeteire adott reakciók dokumentálása, mindkét fél, József Attila és Szántó Judit, de inkább az utóbbi nézőpontjából körüljárva azt az időszakot, melyet megismerkedésüktől élettársi viszonyukon át a költő haláláig egymással vagy éppen külön töltöttek. Kevés ebben a szép és fájdalmasan sok az, ami megrendítő, visszás. Ebből a visszaemlékezésből nem József Attila zsenije, hanem éppen másik, hétköznapi, emberi, vagy éppen gyermeki, beteg, zavart, tanácstalan, elveszett és menthetetlen személyiségoldala tűnik ki, ahogy ez többé-kevésbé igaz a visszaemlékezés szerzőjére vonatkozóan is.
Tekintve, hogy a kéziratról és a vele kapcsolatos kutatás eredményeiről Murányi Gábor a könyv előszavában kimerítő és informatív értékelést írt, a kötet szerkezetét csak vázlatosan értékelem és inkább a szöveg szociológia és lélektani vonatkozásaira reflektálok.
Szántó Judit Napló címen közreadott, rövid, kevéssé informatív, nehézkes és erősen szentimentális színezetű kísérletét a téma szempontjából nem tudom érdemben értékelni. Megírásának József Attila halála után két hónappal kezdett neki és inkább önterápia ez, mint releváns visszaemlékezés, dokumentáció, mely javarészt szerzője érzelmi állapotváltozásairól, gyászáról, sanyarú sorsának, sérelmeinek értékeléséről, magárahagyottságáról számol be, a tárgyhoz keveset hozzátéve. Olvasása közben sokszor csak töredékekbe, félbehagyott próbálkozásokba, a pillanat hevében papírra vetett, lelkesült gondolathullámokba, majd megtorpanásokba futunk.
A tíz évvel ezután keletkezett Visszaemlékezés már ennél összeszedettebb, tudatosabb, elhivatottabb, érettebb munka. Lényegében ebben az anyagban mutatkozik meg Szántó Judit eredeti szándéka, első, sikertelen kísérletének valódi kiteljesedése. Önmagában véve jó kordokumentum. Érzékletesen szemlélteti a második világháború kitörésének és alakulásának körülményeit, József Attila költészethez- és kortársaihoz, valamint a költő és Szántó Judit egymáshoz fűződő viszonyát, kettejük mindennapjait, személyiségalkatuk és ebből fakadó viselkedésük főbb vonásait.
Éppen ez utóbbi lehet a probléma ezzel a visszaemlékezéssel, hisz felmerül a kérdés: miért kell nekünk erről, ezekről tudnunk? Alapvetően nem értem azt a törekvést, mely szerint, ha egy szerzőt klasszikussá emelünk mindent, amit tőle és róla fellel a tudomány szükségszerűen közkinccsé kell avatni. Így lesznek klasszikussá eredendően jelentéktelen, kevésbé sikerült művek, és nyilvánossá a magánszférába tartozó információk.
Miért kell nekünk arról tudnunk, hogy József Attila minden nőben a mamát kereste? Hogy egyetlen nő szeretete nem volt elegendő számára? Hogy élettársának felvetette esetleges homoszexuális hajlamait? Hogy gyilkolni akart, hogy feltételezése szerint már lehet, hogy gyilkolt csak nem emlékszik rá? Hogy Szántó Judittal egyfajta nyomorúságos, gyermeki függőséghez hasonló se veled, se nélküled kapcsolatban élt? Hogy mindeközben rögeszmésen gyereket akart Szántó Judittól, aki e helyett inkább hosszú időn keresztül nem látott lánya társaságát óhajtotta?
A könyv fülszövege ezzel a gondolattal vezeti fel a kötet tartalmát: „Szántó Judit abban a hat évben volt József Attila élettársa, amikor a költő életműve klasszikus érvényűvé érett…” Furcsa együttállás az, ha az irodalomtudomány egy szerző működésének éppen azt a szakaszát értékeli klasszikus érvényűnek, mely alatt kapcsolatát a külvilággal fokozatosan és visszafordíthatatlanul elveszítette, élethelyzete, körülményei, mellőzöttsége és a pszichoanalitikus kezelés következtében pedig ösztönös, már-már állatias, kontrollálatlan viselkedése került előtérbe, teli szorongással, félelemmel, indulattal, bizonytalansággal, aminek számos versében időről-időre hangot is adott. Mintha ez példaértékű volna, és mintha zseni csak úgy lehetne valaki, hogy közben tudata és személyisége meghasad. Azt gondolom, egy költő (vagy bármely közember) és különösen József Attila életéből annyit érdemes és etikus megismernünk, amennyi művei, költészete megismeréséhez, megértéséhez (és nem megmagyarázásához) feltétlenül szükséges. Nem lehet minden köztulajdon, az egyes egyénnek joga van valamifajta alapvető titoktartáshoz, méltósághoz legszemélyesebb érzéseivel, gondolataival, tetteivel kapcsolatban. Hiszen a válogatatlan információhalmaz mind-mind az ember – sokszor téves, elfogult, pártoskodásra okot adó és hibás – megítéléséhez vezet akkor is, ha csak pillanatnyi, ösztönös cselekedeteiről, múló kételyeiről, elhamarkodott vagy netán átmenetileg következetlen viselkedéséről van szó. Ez nem jelenti azt, hogy bármit is tagadnánk, vagy tagadni szándékoznánk! Nem arról van szó, hogy József Attilával szemben egy naiv ideálkép kialakítására és fenntartására törekszünk Ezzel pusztán a bulvár szintű, szenzációhajhász forrásértékelést vetjük el.
***
József Attila és Szántó Judit együtt töltött hat éve alatt kialakult élethelyzetét és ebből fakadó egyéni viselkedését egyszerű, alapvető szociológiai és pszichológiai fogalmakkal körül lehet írni. A költő bár aktív szellemi életet élt, javarészt csak alkalmi munkákhoz jutott, rendszeresen nem alkalmazták, írásait töredékesen közölték, kortársai mellőzték, együttélésük alatt a háztartás fő anyagi bázisát Szántó Judit fizikai munkából szerzett keresete alkotta, mellyel együtt, kettejük jövedelme sokszor még a létminimumot sem érte el. Azt mindketten tudták, hogy József Attila jobb sorsra hívatott, nagy és kivételes költő, ez azonban élethelyzetük problémáinak feloldásához nem lehetett elegendő. A szegénységég, mellőzöttség, sikertelenség, kirekesztettség tartós fennállása esetén keletkező személyiségtorzulást okozó lelki sérülések fokozódására erősített rá József Attila alapvetően fennálló szeretet- és önbizalomhiánya, folyamatos hangulatingadozása, végletességre való hajlama, a jelenségekhez való kritikus hozzáállása, a valóság mélyebb rétegeit és összefüggéseit érzékelő világlátása. Olyan helyzet ez, melyben ép lélekkel és ép fizikummal megmaradni nem lehet, erre utal József Attila fokozatos mentális és fizikai egészségromlása is. Az említett körülmények hatására az ember egy állandó, stressz generálta, feszült izgalmi állapotba kerül, melyben az események egymást katalizálják, úgy, hogy a folyamat mindig ugyanahhoz az állapothoz vezet. A folyamatos izgalmi állapot következtében elveszíti belső egyensúlyát, realitásérzékét, önkontrollját és olyan irracionális tetteket hajt végre, melyeket nyugalmi helyzetében, személyisége természetes és ideális rezgési szintjén sosem tenne meg.
Éppen ezért nem lehet az így nyert információkra teljes bizonyossággal hivatkozni és ezek alapján reális, objektív véleményt formálni. Az ilyen és ehhez hasonló sorsok és élethelyetek tömeges előfordulása akár a múlt század, akár a jelen viszonylataiban egyaránt nem kivételes és egyedi. Ma is számos ilyen esetről tudhatnak az ennek felderítésére hivatott és vállalkozó szakemberek, azonban azzal a különbséggel, hogy a vizsgálódásaik során nyert információk tekintetében teljes titoktartás kötelezi őket. Sőt, a laikus közvélemény is könnyen szembetalálkozhat e jelenséggel ismerősi, családi körében, avagy az információáramlás egyre gyorsuló és nyitott volta miatt akár számára idegen személyek vonatkozásában is. Azonban a kortársak, az egyszerű emberek sorsa a közvéleményt valamiért nem érinti meg ugyanúgy, mint egy híres ember estében, illetve az etikai korlátok is rutinszerűen omlanak le, ha egy neves személy irányában kell alkalmazni őket. De mennyi köze van ennek az eljárásnak az irodalomhoz, egy irodalmi életmű értékeléséhez? Első ránézésre azt lehet mondani, hogy a szerzői életmű és a szerző életpályája elválaszthatatlan, hiszen az egyéni életsors és az annak megélése során kialakult jellem és az ezzel összefüggésben keletkeztetett mű minőségi egyezést mutat. Ugyanakkor az irodalomtörténet egyes esetei rámutatnak arra, hogy ez az együttállás nem feltétlen és kizárólagos, vagyis más jelenthet tisztán élni és tisztán írni. Ha elfogadjuk azt, hogy a szerző egyfajta médium, akin a magasabb szintű tudattartalmak valamifajta ihletett állapotban átáramlanak, és aki ezt a spirituális csatornát műve befejeztével önkéntelen elengedi, nem szükségszerű a tiszta élet és a tiszta szerzői életmű egymásra hatását feltételeznünk. Ez esetben a szerzőnek ugyanis egyszerűen képessége, adottsága van valamire. Spirituális értelemben tehát kiválasztott.
***
„…az igazat mondd, ne csak a valódit,…” – írja József Attila. Maga az érintett adja át a kulcsot életének és szerzői pályájának értelmezéséhez, értékeléséhez. E szerint a felszíni, anyagias jelenségeket maga is másodlagosnak, kevésbé jelentékenynek tekinti, míg pályája során általában véve mindvégig a létezés mélyebb rétegeinek vizsgálatára összpontosít. Egy ilyen szerző esetében a reális és méltó kutatási folyamat lépéseit is csak ilyen szellemben lehet végigjárni. Aki József Attilát olvassa és kutatja, léttitkok megfejtésére adja a fejét. A komoly érdeklődő pedig nem ragadhat le a felszíni jelenségek csalóka, sokszor tévútra csábító világánál, illetve egy élettárs fájdalomtól átitatott, szubjektív színezetű, több szempontból méltatlan és kéretlen információ tartalmú, saját jelentőségét firtató beszámolójánál.