Léteznek könyvek, melyek esetében már az első oldalak olvasata után tudni lehet, milyen ténymegállapításokat tehetne az ember a kötet egészére vonatkozóan, elég nagy bizonyossággal, éspedig pozitív értékítéletként. Ilyenkor a kötet elolvasásával félig-meddig már csak leellenőrzi korábbi feltevései helyességét. Szinte rögtön, a kézhezvételekor érzi a kritikus, hogy a műről kritika fog születni, mert erről kritika kell, hogy szülessen, és ráérez a majdani elemzés főbb gondolati szálaira, kulcsfogalmaira. Nem revizori alapossággal és közönnyel elemez, hanem önkéntelenül-természetesen-játékosan-bohókásan, a műélvezet legmagasabb fokán, mivel, ha megtehetné, az ilyen könyveket olvasná el egy szuszra, szünet nélkül, elejétől a végéig, függetlenül attól, hogy azok miről is szólnak, mert a tartalom ebben az esetben tényleg megengedheti magának, hogy csak másodlagos legyen – noha valójában ez mégis csak ritkán fordul elő. Ezeket a köteteket lehetne az úgynevezett mámor-könyvek kifejezéssel illetni. Mámor-könyvek, vagy élmény-könyvek: olyan írásművek, melyek gondolatiságában, szövegvilágában, stílusában elmerülni eufórikus élményt jelent. Az ilyen kötetekből mintha az olvasó már pár oldal után kihallaná a szerző felé intézett kérdését, melyet csak úgy Tanár úr kéremesen hozzá intéz, így: – Szinay, készült? Erre pedig a bátor, kalandvágyó, kíváncsi olvasó lelki szemeit lesütve, szinte suttogva azt felelheti magában: – Tanár úr kérem, én készültem. Igen, ezekre a kötetre készülni kell. Mind lélekben, mind műveltségben, mind alázatban. Nincs itt helye a félrebeszélésnek, ha az összhang, az egymásra hangolódás megvan, a szerző és az olvasó már a kötet elején magára ölti szerepeit, a tanító és a tanítvány léthelyzetét, és kettejük között izzó, eleven, alkotó párbeszéd indul.
Ugyanez történhet például Babits, Márai, Hamvas köteteit olvasva, és bármiféle elfogultság nélkül állítható, hogy jelen összeállítás is e kategóriába sorolható. Ahogy a fülszöveg ígéri: „…Óriási meglepetés lesz ez a könyv azoknak is, akik ismerik, szeretik Karinthyt, és rajonganak érte. Ugyanis ezeknek az írásoknak csak töredéke jelent meg egyszer könyv alakban…” „…A meglepetés oka nem is az ismeretlenség, hanem az írások milyensége. Az ötletbűvész, a sziporkázó humorista kritikáiba és elmefuttatásaiba át tudta örökíteni mindazt az írói erényt, amelyet szépprózában, versben, humoreszkben kibontakoztatott. Roppant egyénisége áttöri a műfaji korlátokat, s minden műformában önmagát adja. Ezáltal lenyűgözően érdekes olvasmányok ezek az írások.” És a fülszöveg nem túloz! Karinthy e kötet minden írásában egyszerre novellista, költő, esszéista, humorista, filozófus, kritikus stb. Az egész szöveg hibátlan esztétikai élmény, mely által az olvasó gondolkodásmódot, életszemléletet, világnézetet gyakorol. Egyrészt a XX. század első felére jellemzőt, másrészt a Karinthy félét, harmadrészt pedig egyfajta módon a mindenkori értelmes és univerzális emberét. Mintha az egyes írások mondatonként épülnének fel, az egyes mondatok pedig szavanként lennének tökéletesen egymás mellé illesztve. Nehéz elképzelni, hogy ilyen tiszta, választékos, olvasmányos, tartalmas szövegvilágot valaki spontán módon létrehoz. Karinthy kötete csupa báj, csupa humor, csupa ráció, csupa éleslátás és figyelmesség. Egy féloldalas mondaton az ember pillanatok alatt, tánclépésekben végigszalad, úgy, hogy az minden pillanatban világokat nyit meg a lelkében. Általában véve esszéihez és kritikáihoz képest a kritikus által hirtelenjében leírni kívánt esszé vagy kritika erőtlen, üres piszmogásnak hat.
Karinthy szinte minden kritikája lélekanalízis is egyben. Nála még a szerző és a mű nem különválasztható. A kritikával személyiséget elemez, jellemrajzot is készít, nem szorítkozik pusztán a szövegminőség vizsgálatára, de ő az, aki ezt minden kétséget kizáróan, külső hivatkozás nélkül, természetes műveltségére, ember- és világismeretére alapozva megteheti. Egy-egy kritikában vagy esszében elsősorban nem arról ír, hogy mit tud az adott műről, hanem, hogy mit tud az adott mű szerzőjéről, illetve arról, ahogy őt és művét a világműveltségben el lehet helyezni. Elemzései közben mintha intuícióira hagyatkozna, mintha ráhangolódna, ráérezne a szerzőre. Nála a kritika reflexió, továbbgondolás. Egy-egy kritikában valóságos nyomozati eljárást folytat a szerzőre és művére vonatkozóan. Mindenközben, írásai által apró bolygókat hoz létre, szövegei izzók, élők, elevenek, állandó mozgásban vannak. Különösen kedvelt szerzőiről – akikkel általában baráti kapcsolatban áll – patetikusan és ihletetten ír. Ilyen például Kosztolányi, Tóth, Ignotus.
Az Irodalmi Lexikon 1963-s kiadása szerint Karinthy volt az az irodalmár, aki mindenhez értett egy kicsit, jelen kötet olvasatában viszont inkább úgy fogalmazhatnánk, hogy mindenről tudott annyit, amennyit kellett, és csak azt, amit egész pontosan kellett. Általában véve sokoldalún képzett, szellemi polihisztor benyomását kelti, vagy ahogyan ő írja olyan emberét: „…akivel nem kár vitatkozni.” Eszmefuttatásaiban nincs egy felesleges gondolat, egy felesleges szó sem. Írásait jellemzően nem alakítja hosszúra, a lényeg kifejezésére törekszik, szövegei általában kettő, két és fél A/4-s oldal terjedelmet tesznek ki. Ennyibe sűríti bele a lényeget, de előfordul mindössze kb. 15 mondatból felépülő kritika is a kötetben. Persze a terjedelem függ attól is, hogy egy-egy írás hol, mikor, mely lapban, mely változatában lett közölve. A kötet első, Írások írókról alcímet viselő fejezete az 1914-es kiadás szerkezetét követi, szövegezésében azonban attól helyenként eltér, míg az Írók és könyvek alcímű függelék korábban meg nem jelent írásokat, illetve az első fejezetben szereplő írások bővített változatait tartalmazza. A közölt anyag nagy része korábban folyóiratokban, napilapokban, antológiában szerepelt, az összeállítás legfőképpen az egykori Nyugat közléseiből válogat, időrendi sorrendben.
Léteznek könyvek, melyek esetében már az első oldalak olvasata után tudni lehet, milyen ténymegállapításokat tehetne az ember… Az ilyen köteteteket kezébe véve először fellapozza elől, majd hátul, méricskéli, esetleg meg is rázza, mint valami ajándékdobozt, aztán végül enged a kísértésnek, beleolvas, és végigárad rajta…, de most egészen fura ez a Karinthy karakter. A könyv címlapjáról Karinthy kemény, merev, szigorú, már-már félelmetes arckifejezése és tekintete nézz vissza ránk, ugyanaz az ábrázat, melyet szinte kivétel nélkül minden róla készült fotón láthatunk, ezzel szemben belső világa egy végtelenül nyitott, gazdag, szellemes, ízes, érzelmektől feszülő csodavilág. Hogy milyen volt Karinthy valójában és teljes egészében, azt csak az tudhatja, aki személyesen ismerte, nekünk marad a bizonyosság, hogy egy rendkívül szuggesztív, nagy hatású, kivételesen felkészült és rendkívüli fantáziával megáldott szerzőt tisztelhetünk személyében.
Az Esszék és kritikák I. címen megjelent összeállítás forgatása ajánlott a laikus, műkedvelő közönség és kritikusok számára egyaránt. A műkedvelőknek önfeledt szórakozás, kikapcsolódás, ismeretszerzés, elgondolkodás céljából, a kritikusoknak pedig kritikai- és stílusérzékük elmélyítésére, a kritika módszertanának behatóbb tanulmányozására.