Nem szoktam különálló, de egy kötetbe szerkesztett könyveket egyszerre tárgyalni, mintha az így keletkezett elegy volna egyetlen, felbonthatatlan egész. Most mégis ezt fogom tenni, mivel az a különös helyzet állt elő, hogy a címben szereplő kötet együttes összetartozását és egymásból következését annyira egyértelműnek érzem, hogy a különválasztást értelmetlennek tartom. Valószínűleg éppen ezért döntöttek úgy a kiadás során is, hogy e könyveket együtt adják közre. Ezt pedig ez esetben teljesen indokoltnak tartom.
Hamvast gyakran idézik, de nemcsak idézni kell, hanem megérteni is.
Megérteni azt, amit tanít, és megérteni a tanító léthelyzetét, aztán pedig a
megértést fenntartani, vagyis bensővé és gyakorlattá tenni. E kötet együttes
most éppen arra szolgáltat kiváló alkalmat, hogy Hamvast, vagyis az embert, a
szerzőt értsük meg elsősorban, s ne pusztán a tanítást. Jelen összeállítás
egyik nyilvánvaló célja Hamvas lelki evolúciójának bemutatása úgy, hogy közben
feltárul az emberi lény lelki evolúciójának általános képlete is.
A kötet legjellemzőbb vonása, hogy a szerző bárhonnan is indul,
(legfőképpen a kereszténységen keresztül) Istenhez, az Egészhez, illetve a
transzcendensheh jut. A kulcsgondolat egész végig ez: „…csak egyetlen mű van, a
megváltás.” Mindemellett nem
győzi hangsúlyozni: „Nem
vagyok vallásos. Nekem az egész kell. De tudom, hogy az ember helyesen teszi,
ha a vallással számol, mert minden emberi tudás között a legtöbb reális
bölcsesség a vallásban van.” Érdemes
a mű szerkezetét kötetről-kötetre haladva felvázolni.
Silentium. Latin
szó, jelentése: csend, hallgatás, elfojtás, feledés, homályosság, sötétség,
titoktartás, visszavonultság stb., de a Silnetium, mint könyv esetében leginkább
mégiscsak a csend, az a fajta csend, mely magában hordozhatja az összes többi
jelentést, attól függően, hogy az ember miként éli meg. A csendtől az ember
eljuthat a félem és magány megélésén keresztül az elme talajvesztésével az
őrületig, vagy ezen túlhaladva a megváltásig, illetve a megváltódásig. Ennek az
útnak a bejárása az egyéni életsors és a kollektív szellem, az emberiség
feladata is – véli Hamvas. Erről szól minden élet, léttünet, értelmes megnyilatkozás.
A Henoch című esszé tanulsága szerint az
Apokalipszis hajnalán vagyunk, melyben azonban már annak minden lényeges jegye
körvonalazódott. Ez az a korszak, melyet Isten a Sátánnak adott, mivel az
emberiség nem ébredt fel. De a Sátán nem személy, hanem éppen a személytelen, a
semmi, mely nem kívülről, hanem belülről, észrevétlenül emészti fel az embert
és az emberiséget. Ott jelenik meg, ahol űr támad, és folyamatosan
terjeszkedik. Harcolni ellene nem lehet, és teljesen értelmetlen is. Az ember egyetlen
lehetősége az, hogy Henoch léthelyzetébe kerül, és egész valójával átadja magát
Istennek, utána pedig egyszerűen csak szeret, ráönti a világra az isteni
minőség tisztító óceánját.
A Titkos jegyzőkönyvben
Hamvas megint kicsit a tanító szerepkörébe helyezkedik, de e ciklus
legfontosabb esszéje az Apokalyptikus
monológ, ami mégis egészen róla szól. Ebben saját élettörténetének
ciklikusságát, önmaga szellemi transzformációit, inkarnációit mutatja be. Egész
pontosan azt, hogy míg gyerekkorában megváltónak, Keresztelő Jánosnak vagy
egyszerű szerzetesnek gondolta magát, később miként lépett, ahogy ő írja az
„elpogányosodás” útjára, majd abból fokozatosan és visszatérően kiábrándulva
megint a transzcendencia ösvényére. A konzekvencia és a cél végül az esszé záró
soraiban egyértelműen kirajzolódik: „Éberségemet
szeretném fokozni és soha nem elveszíteni, hogy a halál pillanatában a lélek
kiteljesedését át tudjam élni.” Ezzel
határozza meg saját és az emberi élet általános végcélját is. A gondolatkör és
a léthelyzet szinte mindenki számára ismert. Mindnyájan hol jobban elmerülünk
az anyagi világban, hol felemelkedünk és megsejtünk valamit a transzcendensből.
Az utazás végpontjára azonban ritkán látunk rá, célját nem értjük, Hamvas éppen
ennek tisztázásában lehet segítségünkre.
Az Unicornis,
afféle breviárium, mindenből kapunk egy kicsit, ami Hamvas. E könyv
legmeglepőbb írása a nyitó Beszédek című szerzemény, ami ömlesztett,
helyenként zavaros formában közli a szerző beszélgetéseit, szünetek, bármifajta
tagolás, és a beszélgető felek nevének feltűntetése nélkül. Olyan ez, mint egy
szabad asszociációs napló, éppcsak párbeszédekbe szedve, melyek határai erősen
elmosódnak. Ami mégis itt fontos, összegzi a szerző egész világfelfogását és
munkásságát. A Bolond, aki
nem az örök életre rendezkedik be című
értekezés sorozat, amolyan kellemes ráadásként fogható fel a nagy egész
szempontjából. Ízletes desszert, kifejezetten ínyenceknek való.
Összességében a Silentium Hamvas egyik legegyszerűbb,
legszerethetőbb, legközérthetőbb mégis legszerteágazóbb és
leggondolatébresztőbb műve, a Titkos
jegyzőkönyv megint az
értekezés, a filozófiai irodalom, a tipikus Hamvasi bölcselkedés magasiskolája.
Az Unicornis–
szándékosan vagy csak véletlenszerűen – egy kissé bohókás, játékos, önironikus
összegzése annak, ami Hamvashoz köthető. A szerző talán egyik kötetében sem
mondja ki ennyire konkrétan és érthetően, hogy mi a summum bonum, a legfelsőbb
jó, az élet egyetlen, valódi és végső célja. Nekünk nincs más dolgunk, mint
megszívlelni és a közvetítő megértésén keresztül, általa eljutni ehhez a
magasztos tanításhoz.