A híd ajkai fényes lámpákkal vannak kikenve,
zsúfolt kocsikba sűrített
ábrándok szaladnak át rajta,
külön szobákat bérelve a vágyakból.
De áll egy asszony a hídon,
aki megmenti a várost!
Láncokat csókolnak az árnyak,
hajnal hasal a színeken.
Milyen aprókat szuszognak a felhők,
természetes ruhát ölt a reggel!
Nedvesség remeg szemében, majd lángok,
óvatlan léptek csúszkálnak könnyein;
megmenti a várost!
Ő az, amitől óvva int az Isten,
s a jel, amit küld nekem.
Aki még nem nőtt fel,
akihez még gyerek vagyok mégis,
kivel nem tudunk élni a tudattal,
hogy szeretem!
Ő!
Csak egy hang, csak egy csönd,
egy báj, csak egy lány volt,
mégis egy asszony,
ki szívével megmentette a várost!