(nekem is) „Volt egy álmom…”, még akkor
is, ha nem vagyok Martin Luther King. Minden embernek volt és azt hiszem, hogy
még lesz is… De ez éppen egy olyan álom, aminek beteljesüléséről már igencsak
homályos kép dereng előttem. Amióta az eszemet tudom, szerettem volna magam
otthon érezni itt, ebben az országban, ahol élek. Hittem abban, hogy egy
kivételes és csodálatos helyre születtem, ahol később az életem majd büszkén
kiteljesedhet.
Gyermekkoromban ez az álomkép még
egészen hihetőnek is látszott: biztonságban és fontosnak éreztem magamat,
láttam magam körül egy olyan értékrendszert, ami a körülöttem lévő világban
újra és újra rendet teremt (ha nem is éppen tart) és gyakorlatilag feltétel
nélkül hittem, hogy akárhogy is alakul éppen valami, az emberekben minden
esetben szunnyadozik valamiféle jóság, ami végül pozitív kollektív jövőképet
vetít elénk.
Mára ebből nem látok semmit. Nem tudom,
hol vagyok és kik között, olykor már azt se, egyáltalán hogy keveredtem ide és
mit keresek itt, de azt sem, hogy itt ki és mit fog a jövő nemzedékére
átörökíteni? Pontosítok: nem a saját helyemet nem találom, azzal nincs semmi
gondom (tudom, mit tegyek, miért tegyek, és hogyan), az engem körülvevő világ
helyét nem tudom hova tenni: nem tudom, hogy került körém!
A saját életemet már nem féltem, de
gyermekeimét igen. 40 éve élek ebben az országban, és úgy vélem a fentieket nem
az életkor teszi: inkább a korszellem és az emberi minőség átalakulása.
A szociológia szerint a társadalom végső
soron úgy működik, mint egy nagy család, közös kasszával, feladatmegosztással,
megosztott döntési jogkörökkel, egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel,
felelősen egymásért. Ha így nézem, már nem tudok ezekből olyat felsorolni, ami
érvényesülne. Huszonévesen szembesültem először azzal, hogy az állam (ergo a
család feje) az égadta világon semmilyen felelősséget nem vállal értem,
harmincas éveim elején pedig azzal, hogy polgártársaim (azaz a családtagok)
sem.
Az állam jelenléte annyiban merül ki
mindennapi életem során, hogy fizetésemből a tárgyhó kijelölt napján a maga
részére elkülönít egy meghatározott összeget adó- és tb járulék címén. Néha
pedig felszólít a kötelességeimre, ha úgy érzi, hogy ezt a juttatást kevesli.
Mindezt úgy, hogy semmilyen állami szolgáltatást nem veszek igénybe, és a mindennapokban
megvásárolt használati tárgyak és szolgáltatások (melyekhez semmivel se járul
hozzá) megvásárlásakor még plusz adót számol fel. Ezzel szemben a jogaimról
semmilyen tájékoztatást nem kapok (pedig milyen jó is lenne, ha legalább
havonta egyszer ilyen tárgyú leveleket küldene az állam, nem?); ha normális
egészségügyi ellátást akarok igénybe venni, ahol nem kell három órát várnom és
nem beszélnek velem úgy mint a kutyával, akkor inkább megfizetem a
magánrendelést; ha elveszítem a munkámat előbb találok másikat, minthogy a
munkaügyi központ kiutalna valamiféle támogatást, ami egyébként kb. 1 hétig
elegendő, nem egy hónapra; ha vennék egy lakást vagy egy házat gyakorlatilag
csak örökléssel vagy hitelfelvétellel van lehetőségem; ha szeretnék egy
képességeimnek és tudásomnak megfelelő munkát, hogy biztonságban tudjam a
családomat elfogadhatok helyette egy olyat, ahol havi 200-250000 Ft nettóért
több műszakban lehetek egy multinacionális cég rabszolgája úgy, hogy sose látom
a párom és a gyermekem, de örüljek, hogy ez is van; rendvédelmi szervet meg
amúgy még sosem láttam rendet őrizni, viszont nyugdíjasokat és diákokat
igazoltatni az Örs Vezér téren igen... Ha mindez ellen panaszt nyújtanék be? –
nincs hova. Itt semminek nincs felelőse. Email címek és telefonszámok mögé
bújtatott hetekig el nem érhető huszadrangú ügyintéző katonák vannak, akik
feladatot hajtanak végre és amúgy fogalmuk sincs arról, hogy a nekik szegezett
kérdésekre mit válaszoljanak, vagy egyáltalán ki tud azokra választ adni.
Egyszóval: a megbízott és értem
mindenkor felelős családfő értékrendje és viselkedése szerint mérve magam
(függetlenül attól, hogy mit tettem le az asztalra és mit értem el) én itt nem
számítok senkinek. Ha rajta múlik én is jó, hadrendbe állítható sorkatona
vagyok, vagy pedig számkivetett, akivel teljesen mindegy, hogy mi van (hacsak
nem zavarog), és ha már az sem, akkor végül egy pipa. Ezek szerint rengeteg
időm, energiám, pénzem van egy rendszer működtetésének fenntartásába ölve,
akitől nem kapok cserébe semmit. (Ilyen helyzetben gyakorlatilag érthetetlen,
hogy kígyózó sorokat miért nem a hivatalok és minisztériumok vagy jogvédő
irodák előtt látunk, hanem éppen inkább a lottózókban, mobiltelefon
szaküzletekben, bankokban meg mondjuk a Tescoban…)
Mindenesetre nem is igazán az állami
szerepvállalás az, ami feltétlen szomorúsággal tölt el, hiszem az állam egyik
korban sem volt a többség szíve csücske – noha léteztek tisztességesebb
felállások is –, a családtagjaimat hiányolom! Megpróbálhatok erről ugyanis
embertársaimmal beszélni, de legtöbbször vagy tanácstalan hallgatás az
eredménye, vagy a másik zavart hahotázásban tör ki, mint Mátyás király
udvarában az udvari bolond, azzal, hogy hát ez van…
Márpedig ha az állam nem is, az ember az
emberért mindenkoron felelősséggel tartozott! – Idáig!
„Ha most körülnézek csupa olyan embert
látok…” – szokták kezdeni a grandiózusnak szánt beszédeket. Én most nem akarom
elmondani, hogy milyen embereket látok, ha körülnézek, inkább érzékeltetem.
Ha gyerekkoromban két ember kezet fogott
és a szavát adta valamire az úgy volt. 1 nap, 1 hét, 1 hónap, 1 év, 10 év múlva
is. 10-ből 9 esetben biztos. Az emberek figyeltek és emlékeztek egymásra. Jó
munkáért, tisztességért, becsületességért, szorgalomért elismerés és
megbecsülés járt ember és ember között. Ma ennek a fordítottja igaz: 10-ből 9
esetben nincs így. Emberi kapcsolatok helyett puszta haszonelvűség alapján
működő mechanikus érdekhálózatokat látok. Olykor egy háziállat nagyobb
együttérzéssel viseltetik sorsunk iránt, mint mi egymáséival szemben. Nem
figyelünk oda azokra a dolgokra, amik nem rólunk szólnak, vagy amihez semmilyen
érdek nem köt, vagy nem pletykatéma. Boldogulunk egymással, magunk között,
éppen kivel és miben sikerül, aztán lopkodjuk egymástól az embereket remélve,
hogy nekünk is olyan hasznunkra lesznek, mint a másiknak. Hogy mit adunk
cserébe? Nagy átlagban jól hangzó ígéreteket, cselekvést már ritkán. Lájkolunk,
hitegetünk, hogy érdekel valami, aztán sehol nem jelenünk meg, hiszen
ugyanannyi idő alatt, amíg személyesen megjelenünk valahol rengeteg új lájkot
tudunk kiosztani jelezvén, hogy mi azért talonban vagyunk itt is, ott is. Ha
pedig valaki valamit másokért tesz, azt általában hülyének nézzük, vagy egy idő
után ő érzi magát hülyének miatta, hiszen sehonnan nem kap visszaigazolást
arra, hogy ez egy támogatandó és követendő magatartásforma. Egészen más a
megítélése annak, ha valaki úgy tesz magáért, hogy azt a látszatot kelti:
másokért tesz. Ez valahogy mindig beválik.
Amint kicsiben, úgy nagyban: napjaink
polgára ügyes politikus. Először is minden ízében nemzetközi, saját
hagyományaihoz nem kötődik. Semminek nem áll az élére, önmagáért és társaiért
nem áll ki, a háttérből irányít. Ha cselekvésre lenne szükség, neki valamiért
sosincs lehetősége cselekedni, de a lehetőségekkel minden esetben él, melyeket
nem oszt meg társaival, csak ha ő már részesült bennük (vagy még akkor sem).
Nem mutatja, de mindenről tud: figyeli, hogy a szomszéd lenyírta-e már a füvet,
az beszélte-e már azzal a lánnyal, akivel ő akart volna, tellett-e már új kocsira,
ő előbb járt-e Rihanna koncerten, és egyébként is: hány profillal van fenn a
Facebookon? – Mert ugye mindenről mindenkinek tudnia kell, mindennapi életünk
során szinte nem akad olyan pillanat, amit érdemesnek tartunk inkább
személyesen megélni, mintsem nem tudom hány száz idegennel megosztani, akik
nincsenek ott és nem érdekli őket, de adnak rá egy lájkot…(Amúgy tényleg nem
akad…, a legtöbb sikeres lájkvadász, akit idáig láttam egyszál telefonnal a
kezében cirkált le-föl, miközben mindig sietett valahova, noha igazán soha nem
ért oda sehova, és egy cseppet sem volt érdekesebb ember mint bárki más, csak
próbálkozott ő is valamivel...) Egészen pontos kifejezés az, hogy már csak
Ismerőseink vannak. Ez egy ismerősi társadalom: férjek, feleségek, gyerekek, anyák,
apák, barátok, szerelmek már mind-mind csak ismerősök a jelentés valódi
tartalma nélkül.
S valahogy a felelősségvállalás és a
kötelességtudat is épp ilyen… Egy kis csúszás és csúsztatás mindig belefér…– a
szolgáltatás technikai okok miatt bizonytalan ideig szünetel, kérjük szíves
türelmét; – hát mégse tudtuk másfél hete megjavítani a kocsit, de plusz
harmincezer ráfizetéssel 24 órás garanciális javítást vállalunk, – ez a kályha
most csíkos lett és barna a zöld, kockás mintájú helyett, de higgye el, ez is
szépen mutat majd; – a Sanyi nem kapta meg a pénzt, úgyhogy a fizu még pár
napot csúszik, de holnap be kéne jönni reggel hatkor is; a gyerek meg nyugodtan
maradhat még fél órát az óvodában, nem lesz tőle semmi baja…
Az értékekkel, a tehetséggel, a megbízhatósággal
pedig már szinte nem tudunk mit kezdeni. Nem ismerjük fel, nem ismerjük el, nem
fizetjük meg, nem fogadjuk be. Majdhogynem irritál. Gyakorlatilag a szerencsén
múlik, ha éppen nem… S ha ez így történik, mi történik? – semmi. Ezeket a
sorokat írhatta volna itt ezer másik ember is, sokan tudunk róla. Sokakról
tudom, hogy jó emberek, na és persze sokan tartják magukat jó embernek. Mégsem
történik semmi. A jóakarat és az összetartás elsikkad a beletörődéssel és a
közvetlen személyes érdekkel szemben. Félünk és féltünk, aki másként csinálná
nem támogatjuk, aki jobbat akar menjen el… Mintha kettősjátékot játszanánk:
egymás között elmondjuk, hogy minden szar, aztán végignézzük, ahogy a másikat
elverik, kiközösítik, megkülönböztetik, ha kinyitja a száját. Márpedig a
kártékony embernél egy veszélyesebb van: a nem cselekvő, aki tudja mit kéne
tenni, de hagyja megtörténni az ellenkezőjét és veszni mindent…
„Te magad légy a változás, amit látni
szeretnél a világban” – mondta Gandhi. Jó ideje úgy érzem, hogy ez önmagában
kevés. Befogadó közeg is kell. Jómagam összeszámolni sem tudom, hány embernek
segítettem felnőtt életem során, azt a kis töredéket viszont igen, aki ezt
viszonozta legalább egy köszönömmel.
Ilyen helyzetben teszem fel a
kérdéseket: Hol élünk? Kik vagyunk? Hol az otthonunk?
Én újra szeretnék úgy bemenni egy
boltba, hogy azt érezzem, itt valami kivételes dolgot veszek – nem tömegcikket
–, egy kivételes embertől, aki tényleg kíváncsi rám és érdekli, hogy mire van
szükségem, nem az akciós újság árúját keresgélni a Tescoban úgy, hogy amikor
hozzászólok az eladóhoz még ő van felháborodva. Szeretnék felszállni úgy egy
vonatra, hogy tudom, az biztosan odaér megadott időben a megadott célállomásra
és a kalauz akkor is ad jegyet a vonaton, ha éppen otthon hagytam a bérletem,
nem pedig megbüntet. Szeretnék úgy kezet rázni egy emberrel, hogy biztos vagyok
benne, egy hét múlva is érvényben lesz, amiben megállapodtunk, nem pedig annak
biztos tudatában, hogy a többsége tíz perc múlva azt se tudja miről volt szó.
Szeretnék úgy megállapodni egy találkozóban, hogy arra ne kelljen a másikat egy
héten keresztül naponta emlékeztetni, mert tudja, hogy megbeszéltük ott, és
akkora, nem félórával későbbre és igen: nem jön közbe semmi. Szeretném, ha a
dolgoknak, amiket teszek értéke és ellenértéke lenne, sokszor legalább egy
köszönöm! Szeretném, ha a postaládám nem kérdésekkel, kérésekkel – s ha ezekre
nem reagálok záros határidőn belül, mert éppen elfoglaltságom van
számonkérésekkel – lenne tele, hanem emberi kapcsolatokkal.
Összességében: szeretnék egy olyan
országban élni ahol az értékeket nem úgy kell keresgélni, mint tűt a
szénakazalban, és értékes emberekkel nem csak véletlenszerűen, alkalmanként
lehet találkozni végighallgatva azt, hogy szinte bujdokolnak ebben a társadalomban…
40 éve élek ebben az országban és az a
világ, amiben még én gyerek voltam nem ilyen volt. Ha voltak is arrogáns vagy
éppen pipogya emberek az ember az embernek barátja és nem farkasa volt. Mások
lettek azóta azok is, akiket még akkor ismertem…
Az otthon mára egyetlen apró kis kuckóvá
zsugorodott, csak az a hely és időintervallum képviseli, amit szűk családi
körben a szerettemmel töltök. Innen kilépve úgy érzem egy küzdőtérbe lépek,
amely csak elvárásokkal és előítéletekkel van tele, figyelmességgel és
törődéssel, szinte egyáltalán nem, és ahol nap mint nap meg kell küzdenem az
alapvető életlehetőségeimért. Már nem várom, hogy tiszteljenek, becsüljenek,
elfogadjanak, vagy bármiben is segítsenek, csak azt, hogy hagyjanak élni,
vagyis a saját választásaim alapján magamért felelni és magamról gondoskodni,
beleszólás, akadályozottság nélkül! Ahogy látom, ettől egyelőre még (vagy már)
nagyon messze vagyunk…
Amíg a helyzet így áll már nem is a
fülekhez, az emberi mivolt mélyére rejtett, látszólag beláthatatlan időre
hibernált emberi szívekhez szólva mondom:
MAGYARORSZÁG! – KERESLEK! – bízva abban,
hogy a tisztességes emberek itt egyszer majd újra többségként otthonra találnak
és nemcsak túlélnek, néha-néha földalatti mozgalom jelleggel társulva sorstársaikkal,
titkos megbeszéléseket lefolytatva, remélve!
Addig is álljon itt Karinthy Frigyes
Előszó című szerzeménye egy olyan korból, ahol a költők nem pusztán azok
voltak, akik verseket írtak, hanem akik költészetüket a társadalmi
szerepvállalás szolgálatába állították közösséget és felelősséget vállalva
hazájukért és embertársaikért!
„Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.”
U.I.: Remélem ti is jól vagytok!:)
"...én jól vagyok, jól..."