A Védák kinyilatkoztatásai
szerint a társadalmi rendszert nem emberek alkották, hanem isteni eredetű. E
szentírások ezen túl azt is kijelentik, hogy az általuk kinyilatkoztatott
társadalomi modell nem pusztán egy adott népre vonatkozik, hanem az egész
emberi társadalomra, vagyis az általuk ismertetett társadalomkép nemcsak egy
nemzet társadalmára, hanem a világ egészére, mint egy világszintű társadalomra
is értendő. A védikus civilizáció társadalmi berendezkedése Isten
parancsolataival és törvényeivel összhangban álló életmódrendszer volt, melynek
célja, hogy az emberiséget olyan tettek, kötelességek elvégzésére sarkallja,
melyeket végrehajtva kiszabadulhat az ember földi létével járó szenvedésből és
eljuthat a felszabadulásig, vagyis visszatérhetn Isten lakhelyére. E társadalmi
rendszert, felépítése miatt életrendszernek nevezték, mivel két részre
tagolódott: a varnákra (vagyis a társadalmi rendekre) és asramákra (vagyis
életrendekre). Minden varnának és asramának megvoltak a maga sajátságos
kötelezettségei. Volt, ami kívánatosnak számított az egyik társadalmi
osztálynál, de a másiknál ugyanaz idegennek és életszerűtlennek hatott. A négy társadalmi rend valamelyikében ki-ki a
maga osztályának megfelelő kötelességének végrehajtásával gyakorolhatta a
felszabaduláshoz vezető, rá kiszabott lelki cselekedeteket, a különféle
életrendek pedig a folyamatos, egész életen át tartó lelki fejlődést
szolgálták.
A
Bhagavad-Gitá szerint a társadalom egésze a háromfajta gúna, vagyis a személyes
jellemzőket meghatározó törvényszerűségek, ún. kötőerők, és a karma, vagyis egy
bizonyos tevékenységre való hajlam alapján osztható négy társadalmi rendre
(varnára). A társadalmi ranglétra legalsó fokán a sudrák, vagyis a művészek,
szolgálók és kétkezi munkások álltak. Jellemző volt rájuk, hogy csak számukra
lehetett megengedett mások által alkalmazásban állni, a többi varna
gazdaságilag és foglalkozásukban önálló maradt. Legfőbb kötelességeik közé
tartozott mások szolgálata, a kitartó és kemény munka, az általános erkölcsi
elvek betartása, (pl.: ne lopjon) és végül, a házasságkötés. Ezzel szemben megengedett
volt számukra, hogy büszkék legyenek saját munkájukra.
A
társadalmi rendszerben felettük álltak a vaisyák vagyis az állattenyésztők és
növénytermelők, a kereskedők és az üzletemberek. A vaisya egy termelő osztály
volt. A felettük álló két osztállyal együtt „kétszer-születetteknek” nevezték
őket, ami az jelentette, hogy lelki avatásban is részesültek, így képletesen a
lelki élet megkezdésével egy újabb életbe kezdhettek. Ennek szellemében be
kellett mutatniuk bizonyos szertartásokat, rituálékat. Legfőbb kötelességeik
közé tartozott az állatok (főleg a tehenek) és a föld védelme, valamint jólétet
és bőséget teremteni a társadalom számára, ellátni a munkásokat elegendő
élelemmel és ruházattal, becsületesen kereskedni, adót fizetni a felettük álló
osztálynak, a ksatriyáknak.
A ksatriyák vagyis
a harcosok, rendfenntartók és hivatalnokok voltak. Ők képezték a nemességet, a
társadalom védelmezőit. Noha rendelkeztek bizonyos előjogokkal, elvárt volt
tőlük, hogy rendelkezzenek számottevő testi erővel és határozott jellemmel.
Legfőbb kötelességeik közé tartozott a polgárok – különösen a nők, gyerekek,
idősek, tehenek és a bráhmanák – védelme. Ezek mellett annak biztosítása is
rájuk hárult, hogy a polgárok zavartalan tudják gyakorolni előírt
kötelességeiket, és a lelki fejlődésükben is előrehaladjanak. Elvárt volt
tőlük, hogy legyenek az első emberek a csatában, és soha ne meneküljenek el a
csatatérről, ezen kívül tartsák be adott szavukat, valamint semmilyen
körülmények között ne utasítsák vissza a kihívást. Mindemellett folyamatosan
fejleszteniük kellett az olyan tulajdonságaikat, mint az erő, a lovagiasság és
a nagylelkűség. Mint hivatalnokok adót szedtek a vaisyáktól. Tiltott volt
számukra bárminemű adomány elfogadása. Kötelességük volt ugyanakkor, hogy
tanácsokat fogadjanak el főleg a bráhmanáktól (spirituális mesterektől),
ismerjék a szentírásokat, ne legyenek megalkuvóak bűntény vagy igazságtalanság
esetén, vállaljanak felelősséget a királyságában előforduló szűkölködésért,
uralják az érzékeiket, elméjüket, és csak a szentírásokban foglaltak szerinti
élvezeteket hajszolják, végül kötelesek voltak utódot hagyni maguk után.
A
társadalom legmagasabb szintjén a brahmanák, vagyis a papok, tanítók és
értelmiségiek álltak. A brahmanák hagyományos feladataikat tekintve oktattak és
lelki vezetői szerepet töltöttek be. Ők határozzák meg a társadalmak
értékrendjét és nézeteit. A hagyomány szerint a klasszikus védikus civilizáció
korában biztosítva voltak az alapszükségleteik, ezért a lelki feladataiknak
szentelhették magukat. Elvárt volt tőlük a nagyon egyszerű életmód. Legfőbb
kötelességeik közé tartozott a Védák tanulmányozása és tanítása, az áldozatok
és vallásos szertartások bemutatása, és mások oktatása a szertartások
végzéséről. Ők elfogadhattak adományokat és adományozhattak is. Lehetőségük
volt tanácsokat adni, különösen a ksatriyáknak. Ők nyújtottak a társadalom
számára egészségügyi ellátást is. Tanácsaikért és egészségügyi munkájukért nem
várhattak ellenszolgáltatás. Ismerniük kellett a Brahmant (lélek, önvaló,
Isten) és ki kellett fejleszteniük magukban minden ideális tulajdonságot,
főképpen az igazmondást, a becsületességet, a tisztaságot, az egyszerűséget, a lemondást,
a tudást és a bölcsességet. Ez tehát a hagyományos védikus társadalmi
felosztás.
Azt
mindenképpen meg kell említeni, hogy a négy társadalmi rend csak névlegesen és
kötelességeit tekintve volt hierarchikus felosztásban. Valójában a társadalom
egy összefüggő egységet alkotott, melyben ugyanolyan megbecsülés járt bármely
társadalmi rend tagjának, és mindegyik osztály szerepe nélkülözhetetlen volt a
társadalom működése szempontjából. Egyetlen társadalmi rend tevékenysége sem volt
nélkülözhető, mivel ennek a rendszernek az alapelve a kölcsönös szolgálat és
mindegyik osztály saját, előírt kötelességei végzésével szolgálta a társadalom
egészét. A védikus irodalom a négy társadalmi rendet és együttműködésüket az Úr
testéhez hasonlítja, ahol a bráhmanák a fejet alkotják, a ksatriyák a karját, a
vaisyák a derekát, a sudrák pedig a lábát. Ahhoz, hogy a társadalmi rendszer
megfelelően legyen képes működni, minden egyes testrésznek a maga előírt
kötelességeinek szellemében kell végrehajtania feladatait. Így a test jól
működik. Azonban amikor a láb akarja végrehajtani a kar feladatait, vagy a kar
a fejét, a rendszer felborul, működésképtelenné válik. E társadalmi rendszer
fontos eleme volt továbbá még az is, hogy mindenki szükségleteinek megfelelően
részesült a társadalom által termelt és felkínálásra kerülő javakból. A
varnasrama rendszer természetével eredendően összeegyeztethetetlen volt a
társadalmi egyenlőtlenség fogalma, tekintve, hogy alapvetően a társadalom minden
tagját elsősorban léleknek tekintették és fizikai helyzete, rangja,
foglalkozása, egyéb jellemzői csak másodlagos tulajdonságait alkották
mivoltának. Úgy gondolták, hogy bár minden egyes lélek külön személyiséggel
bír, alaptermészetüket tekintve azonban nincs különbség, így a társadalom
tagjai között egyfajta testvéri viszony volt. Az életrendek célja egyébként az
is volt, hogy fokozatosan hozzászoktassák a társadalom tagjait lelki
kötelességeikhez.
A négy életrend tekintetében a következők jellemezték
a társadalmat: A legfiatalabbak a brahmacárik vagyis a tanulók életrendéjébe
tartoztak. A brahmacárik közösségei gyakran távol voltak otthonuktól, akárcsak
a bentlakásos iskolák tanulóinak szerveződései. Olyan képzőintézményekben
tanultak, melyek elsődlegesen a lelki értékeket voltak hivatottak fejleszteni.
A memória és a készségfejlesztés másodlagosnak számított a jellemformálás és az
önmegvalósítás mellett. Még az uralkodó családok fiaitól is azt várták el, hogy
inkább a lemondásokkal teli és szigorú, de jellemformálásra irányuló képzést
vállalják. Mindennek következtében ezeknek a tanulóknak kötelességük volt
cölibátusban, egyszerű életet élni, távol az érzék kielégítésétől és az anyagi
csábításoktól. A gurut, vagyis a lelki tanítómestert kellett szolgálniuk és
adományokat gyűjteni számára. Ezeken túl, kötelességük volt hallgatni,
tanulmányozni a szentírásokat, vagyis azonosulni a Védákkal. Fejlődni kellett a
következő kedvező tulajdonságok terén: alázatosság, tudás, egyszerűség,
tisztaság, lágyszívűség, stb. A hagyomány szerint voltak, akik egész életükben
cölibátusban éltek, és vagy brahmacárik maradnak, vagy sannyást vettek fel.
Huszonöt
éves koruk után a fiatalok megházasodtak és a grihasták, vagyis a
családfenntartók életrendjébe léptek. Akik meg akartak házasodni, kiterjedt
felelősséget vállaltak feleségükért, a gyermekeikért, rokonaikért és általában
a társadalomért. Ebben az egyetlen életrendben volt engedélyezett a szexuális
élet. A családfenntartók kötelessége volt a pénzkeresés a család számára, az áldozatok és vallásos rituálék bemutatása,
a családtagok fenntartása és védelmezése (feleség, gyermekek, idősek), a
gyermekeknek lelki értékekre való tanítása, az adományozás. Kiemelt
kötelességük volt a szentek, a szegények és az állatok etetése, élelmezése.
A
családfenntartók rendjéből ötven éves koruk betöltésével léphettek a
vánaprasthák, vagyis visszavonult rend életrendjébe. Miután a gyermekek
elhagyták az otthont és megállapodtak, a férfi fokozatosan visszavonulhatott a
családi kötelezettségektől, és a feleségével együtt elkezdték elméjüket a lelki
önmegvalósításra összpontosítani. A férj gyakran ment zarándokutakra, melyre a
feleség elkísérhette, de mindenféle szexuális kapcsolat tiltott volt közöttük.
A vánaprasthák általában több időt szenteltek a lelki megvalósításra,
lemondásokat végzésére és vezeklésre.
Miután
ezt az életrendet is teljesítette valaki, végül hetvenöt éves kora tájékán a
sannyásik, vagyis a lemondottak életrendjébe léphetett. Ez a szint csak azok
számára volt elérhető, akiken megmutatkoztak a bráhmanák tulajdonságai. Az
ilyen embernek el kellett hagynia otthonát és a családját, és soha többet nem
láthatta a feleségét. Társadalmi szempontból halottnak számított, szabadon
vándorolt, életét teljesen Istenre bízva. Gyakran szadhuknak (szent ember)
hívták őket. Főbb jellemzőik a következők voltak: az érzékek és az elme teljes
irányítása, félelemnélküliség és a ragaszkodásoktól való mentesség, az egyedül
Istenen való függés, Legfelsőbb védelmezőként tekintve Rá. Jellegzetes feladatuk
volt még a prédikálás és tanítás az önmegvalósítás fontosságáról és az Istenről
való tudásról. Erről főleg a családfenntartókat oktatták, akik gyakran zavarban
voltak lelki kötelességeiket illetően.
Manapság
csak néhány hindu követi nagyon szigorúan ezt a rendszert. Ennek ellenére a
jámbor és szabályozott módon élvezett élet, amelyet a fokozatos visszavonulás
követ, maradt meg eszményképnek. Mára a varnasrama rendszernek egy eltorzult
formája található meg Indiában, melynek a gyakorlatban semmi köze nincsen az
eredeti társadalmi felosztáshoz, ezt hívják kasztrendszernek. Jelenleg a
társadalom tagjait születési előjogok alapján osztják a négy nagyobb társadalmi
rend valamelyikébe. Tehát, annak leszármazottja, aki a klasszikus védikus
civilizációban jelleme alapján méltónak bizonyult mondjuk a brahmanák rendjébe
tartozni, jelenleg képességeitől és jellemétől függetlenül, pusztán egy előkelő
családba való születés alapján brahmana lehet. Ezt az abszurditást fokozza,
hogy ráadásul ez az osztály felsőbbrendűnek tartva magát nem is hagyja az
alacsonyabb kasztok tagjait saját osztályába emelkedni. Ez a varnasrama rendszerben
elképzelhetetlen lett volna. A varnasrama rendszerben a sudrák kivételével
mindenkinek adott volt a lehetőség, hogy a felsőbb kasztokba emelkedjen, ha
erre való alkalmasságát bizonyítani tudta. Ma találhatók alkasztok is a
kasztrendszer négy fő csoportján kívül is, melyek tovább csoportosítják az
embereket foglalkozásuk alapján, ez a felosztás még hangsúlyosabb. A varnasrama
rendszer mostani, egyenlőtlenségeken alapuló, eltorzult megjelenési formájának
ellenére korábbi változatában több ezer éven át biztosította a társadalom
harmonikus rendjét Indiában, és ha a védikus szentírások kijelentéseit
elfogadjuk, az egész világon.
A varnasrama
rendszer szerinti társadalmi tagozódás jelenleg is fellelhető a világ egyes
társadalmi felépítményiben, világszerte. Bár különböző módon, eltérő formákban
és az arányok eltolódásával, de megjelenik. Azonban a modern társadalmak
általános társadalmi és emberi problémákra való tartós (hatékony) válaszadási
képtelenségét pontosan ezek az aránybeli eltolódások okozzák. A hinduizmus azt
tanítja, hogy az emberek a legjobban úgy használhatják ki a bennük rejlő
képességeiket, hogy élnek a varnasrama rendszer elrendezésével és az egyéni
képességeket figyelembe véve a társadalom ezek szerint szerveződik és működik.
Ez által biztosítva mindenki számára a lelki fejlődést. Ennek kapcsán ez a
rendszer ügyel arra, hogy mindenkiről már a lehető leghamarabb kiderüljön, hogy
képességei alapján melyik társadalmi rend tagjaként tudja legjobban szolgálni a
társadalmat. Azonban a modern társadalmak nem fordítanak elegendő figyelme
erre. Ma nem a képesség és a tulajdonságok döntik el, hogy ki milyen rendbe kerül, hanem az egyéni szándék, a
gazdasági akarat, illetve a kapcsolati tőke minősége.
Egyrészről mindenki úgy próbálja megtalálni a helyét a
társadalomban, ahogy egyéni ambíciói diktálják. Ennek okán a rendszer működése
felborul, hiszen az egyes társadalmi rendek tagjai nem feltétlenül azokat a
feladatokat végzik, amelyek képességeik alapján a legkézenfekvőbbek lennének
számukra, így az egyes társadalmak nem működhetnek tökéletesen és ez számtalan
konfliktust, nehézséget, hoz magával. A szabályozatlan pályaválasztás aránybeli
eltolódásokat is okoz. Az egyes társadalmakban ma is vannak mondjuk brahmanák,
azonban jóval kisebb arányban, mint a varnasrama társadalom idejében,
ezzel szemben például sudrák is vannak, de jóval nagyobb arányban a
szükségesnél. Ezt a helyzetet komplikálja az a tény is, hogy egyeseknek
társadalmi helyzetük alapján van lehetőségük beleszólni életpályájuk alakulásába,
mások viszont csak szűkös lehetőségeik elszenvedői lehetnek.
Másrésztől
a társadalmi rétegződés vizsgálatának kapcsán ma inkább osztálytagozódásról
beszélhetünk mintsem rendi feloszlásról. Az osztálytagozódás egyetlen mércéje
az, hogy a mennyiség tekintetében kinek milyen az anyagi javakhoz fűződő
birtokviszonya, valamint, hogy milyen foglalkozási kategóriába tartozik. Ennek
következtében a társadalom pusztán anyagi szempontokat figyelembe véve
tagozódik felső, közép és alsórétegre, szemben a varnasrama rendszerrel, ahol a
társadalmi rétegződés egyetlen felosztási szempontja a szellemi, avagy lelki
érettség foka volt.
Ez a
tagozódás nemcsak országonkénti, hanem a modern világ tekintetében
világviszonylatban is megfigyelhető csak ebben az esetben első, második és
harmadik világ elnevezéssel, melyben az egyes területek közötti fokozati
különbséget az ipari fejlettség mennyiségi és minőségi mutatói alapján
állapítja meg a szociológia. Az osztályok tagozódását tekintve jelenleg, a
felsőosztály körébe tartoznak a vagyonosok, a munkáltatók, a gyárosok és a
csúcsmenedzserek, tehát azok, akik birtokolják, vagy közvetlenül irányítják a
termelő erőforrásokat. A középosztály kategóriáját a szellemi foglalkozásúak és
a szakértelmiségiek alkotják, míg harmadik, vagyis a munkásosztály tagjai a
fizikai munkások köréből származnak. E mellett néhány iparosodott országban,
negyedik osztályként még mindig fontos szerepet játszik a parasztság, mint a
tradicionális mezőgazdasági tevékenységet végzők osztálya.
Korunkban a társadalmi folyamatok alakulását
elsősorban a felülről irányított politikai döntések határozzák meg, melyek
főleg a fejlett országok tekintetében a gazdasági versenyképességet helyezik
előtérbe. És ez hat ki a társadalmi rétegződés felépítésére is. A modern társadalomi
rendszerekben a munkavállalók többsége bérmunkás, vagyis nem a saját birtokában
lévő eszközök segítségével látja el munkáját, egy bizonyos mennyiségű bérért
cserébe. (Tehát a varnasrama szerinti rendszerben a sudrák rendjébe sorolható).
A modern bérmunkás nem a szükségletei kielégítését szolgáló termékekért
dolgozik (ahogyan azt a tradicionális társadalmak korában tette), hanem
pénzért, amin később meghatározott mennyiségű terméket vehet. Azonban ebben az
esetben nem garantált, hogy a munkás a munkájáért megkap annyi bért, amennyiből
a szükségleteit maradéktalanul kielégíthetné. Tehát előfordulhat, hogy
munkavégzése önmaga számára nem gazdaságos, hiszen lehet, hogy ugyanennyi
munkavégzéssel (a tradicionális társadalomban való mezőgazdasági tevékenység
mércéje alapján) több terméket állíthatna elő a maga számára, mint
amennyit a fizetéséből venni képes. Amennyiben ez az eset áll fenn, akkor
emiatt lehetséges, hogy még többletmunkát is kell vállalnia, így a folyamat
egészét nézve ez még gazdaságtalanabb. Tehát az emberek nagy eséllyel többet
dolgoznak, kevesebb haszonért, mintha önellátóak lennének. Így lehetséges az a
tendencia, hogy míg a dolgozó népesség kénytelen alávetni magát az
össztársadalmi gazdasági fejlődés érdekében végzett munkavégzésnek, egyéni
gazdasági helyzete nem változik, vagy másképpen, nem javul. Azonban amennyiben
egy társadalom a tagjai számára egységes, egyenlő mértékű jólétét biztosítását
tűzi ki célul, akkor ez a forma nem gazdaságos. Így az egyének működnek a
gazdaságért és nem a gazdaság az emberekért. Az ember van a munkáért és nem a
munka az emberért.
A védikus civilizációban a ksatryák, vagyis a harcosok
rendjébe tartozó királyok gyakorolták a kormányzást. Ezek a királyok, mind
szent életű bölcsek voltak, akik a védikus utasítások és törvények
figyelembevételével, Isten szolgálatának élve, megfelelően irányították
országaik és népük sorsát. Tehát elsődleges feladatuknak a lelki értékek
ápolását és hangsúlyozását tartották. Tisztségük betöltésével járó feladataikat
a vallási életben jártas és Istent megvalósított bölcsek és filozófusok, a
brahmanák segítették tanácsaikkal, hogy minden a sanathana dharma, az örök törvény szerint működjön és az
Isteni, és emberi értékek ne szenvedhessek csorbát. Ennek a két társadalmi
rendnek a közös együttműködése révén valósult meg a tökéletes, Isten tudatos
kormányzás, melyben a társadalmi szellemet olyan értékek jellemezték, mint a
szeretet, odaadás, tisztelet, igazmondás, kegyelem stb Korunkban a királyok
szerepkörét a politikusok, illetve a katonaság tölti be, míg a valódi,
hiteles tudással rendelkező bölcsek, filozófusok, az egyes társadalmakból vagy
teljesen eltűntek, vagy másodlagos szerepkörbe kerültek, s az ő helyükre a
modern világban az új értelmiség lépett. A transzcendentális kérdésekkel
foglalkozó, papi szerepkörben működő bölcseknek nincsen közvetlen hozzáférésük
az irányítás szerepköreihez, melynek eredménye, hogy a vallásos, erkölcsi elvek
nem lehetnek hatással a társadalmi élet rendezésének tevékenységére. A vallás
mára az emberek életében egy kiegészítő funkciót betöltő tevékenység és nem az
élet végső céljának megvalósítását szolgáló közvetítő eszköz. Mindennek okán
feltételezhető, hogy az elsődleges társadalompolitikai feladatok közé sorolható
a társadalom vezetőinek és a transzcendentalisták tevékenységének termékeny együttgondolkodássá
alakítása. Ennek kapcsán felmerülhet a kérdés, hogy akár egy politikusnak, akár
egy transzcendentalistának ma ugyanaz-e a feladata, mint mondjuk azokban az
időkben, amikor a varnasrama rendszer kialakult, működött, fennállt? Erre azt
válaszolhatjuk, hogy a transzcendentalisták tekintetében mindenképpen, hiszen
Isten és az ő üzenete semmiképpen sem változott meg az idő hatására.
Mindemellett a védikus kinyilatkoztatások egyértelműen megerősítik azt a tényt,
hogy a társadalmi berendezkedésre vonatkozó alapelvek is univerzálisak, tehát
sohasem válnak majd idejétmúlttá. Vagyis, ha valami jól működött mondjuk ötezer
évvel ez előtt, miért ne működhetne ugyanúgy jól később is, ha ugyanazokra az
elvekre épül? A védikus varnasrama rendszer felbomlásának nem az volt az oka,
hogy rosszul volt kitalálva a társadalmi felépítmény, hanem az, hogy az emberek
saját, egyéni, individuális céljaik érdekében elkezdték feladni a
működtetésével kapcsolatos alapelveket, így a közösség, a rendszer felbomlott.
A modern tudományok korában hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy nem
létezhettek előttünk nálunk fejlettebb társadalmak, és minden ősi kultúra
primitív és fejletlen volt. Ezért nem is tartjuk érdemesnek, hogy a múltba
tekintsünk.
Korunk szociológiája a politikát a következő definíció
szerint határozza meg: „ A politika
a hatalom megszerzésére és megtartására, az állami döntések meghozatalában való
részvételre, a döntések befolyásolására irányuló tevékenység.” A varnasrama
rendszer politikusát (királyát) így jellemzi a Srimad-Bhagavatam: „Szilárd eltökéltség jellemzi majd, s
mindig az igazság útját járja. A brahmanikus kultúra pártfogója lesz, s kész
lesz megtenni mindent az idős emberekért. Menedéket nyújt majd minden meghódolt
léleknek, s mindenkit tisztelni fog. Mindig kegyes lesz a szegényekhez és a védtelenekhez. Minden
nőt úgy tisztel majd, mintha az anyja lenne, feleségével pedig úgy fog bánni,
mint testének másik felével. Alattvalóinak szerető apja lesz, s magát örökké az
Úr dicsőségét prédikáló bhakták legengedelmesebb szolgájának tekinti majd. A
megtestesült élőlényeket épp olyan kedvesnek fogja tekinteni, mint saját magát,
s mindig örömet okoz majd barátainak. Bensőséges kapcsolatban áll majd a
felszabadult lelkekkel, az istentagadók számára pedig büntetést osztó kéz
lesz.” (Srimad-Bhagavatam 4.16.16-18.) A két eltérő definíció alapján
érezhető a különbség a politikus feladatairól alkotott egyik, illetve másik
felfogás között.
Ma
gyakran a felső osztály vagyonos képviselői és a politikai közélet szereplői
ugyanazon körök tagjaiból épülnek fel. A vagyonos felsőosztálynak így közvetlen
ráhatása van az oktatási, kulturális, egészségügyi, szociális, gazdasági,
politikai stb. döntésekre. Azonban így lehetőség nyílik arra, hogy a hatalom
irányításával járó intézkedések ne a társadalmi jólét, hanem a hatalmat
aktuálisan birtokló egyének önálló spekulációjának eszközei lehessenek. Vagyis
a hatalmon lévők olyan intézkedésekkel élnek, melyek nem állnak összhangban a
társadalom igényeivel. Így a politikai szándék és a magánember érdeke nem
találkozik össze. Ennek következtében nem alakul ki egy közös nyelv és nem
alakul ki egy olyan mindkét fél által elfogadott szabályrendszer, mely akár
évszázadokon vagy évezredeken át, változatlanul ugyanazt jelentené akár a
politika, akár a társadalom egyes osztályai számára. Ennek hiányában a politika
bár szabályokat támaszt, az egyéni ember viszont a saját értelmezése és
belátása szerint alkalmazza azokat.
A modern világban tehát a törvényalkotás és követés
relativitása jellemző. A modern államok olyan törvényeket alkotnak, melyek
koronként, kultúránként, társadalmanként, gazdasági szempontok, politikai
érdekek stb. szerint időről-időre változnak mindig újabb és újabb helyzeteket
teremtve a globális társadalmi színtéren. A történelem során több olyan esettel
találkozhatunk, melyben egyetlen társadalmi osztály vagy réteg próbálta magához
ragadni a hatalmat és így egy, az előzőt felülmúló társadalmi működést
szándékozott kialakítani.
Például
a papság hatalma a teokráciát, a királyoké a feudalizmust, a kereskedőké a
kapitalizmust, a munkásoké pedig a kommunizmust eredményezte. Mindazonáltal
egyetlen ilyen rendszer sem volt képes tartós megoldást kínálni az egyes
társadalmak problémáira. Ennek megfelelően a társadalmi értékek, normák,
szokások folyamatosan átalakulóban vannak, vagyis következetlenségük révén nem
követnek egy kitűzött haladási irányt. Ennek következménye szükségszerűen
időről-időre társadalmi egyensúlytalanság lesz, mivel a társadalomi élet
viszonyítási alapjainak nélkülözniük kell egy olyan ideológiai bázist, ami
változatlanul a társadalmi együttélés egyensúlyát biztosítaná. A globalizált
világra vonatkozóan egyes szerzők már arról értekeznek, hogy a világ a
szövevényes nemzetközi kapcsolatok révén és a nemzetek között fennálló
kölcsönös szükséglet kielégítés következtében egyetlen társadalmi rendszerré
válik, vagy már vált is. Ennek figyelembevételével az emberiségre egyre nagyobb
súllyal nehezedik egy olyan egységes szabályozási rendszer kialakításának
kérdése, mely egyszerre mindenki által elfogadható és egyezményes, valamint
időtálló, tehát áthidalja az egyes generációk életmódja és gondolkodása közötti
eltéréseket.
Ennek megvalósulását nehezíti az a tény is, hogy a
modern világban az állampolgárok és a politikai vezetők között bürokratikus
rendszerek közvetítenek. A bürokratikus rendszerek tevékenysége a társadalmi
élet összetettsége következtében elengedhetetlen, ugyanakkor működésük révén
egyben elérhetetlenebbé válik az állampolgárok és a politika képviselői közötti
párbeszéd, vagy ha meg is valósul, akkor is egy személytelen formában. A
rendszerek kiterjedtsége és bonyolultsága következtében az állampolgárok nem
látják át a hatalom szándékait és tevékenységeit, így előfordulhat például,
hogy olyan szabályokat kénytelenek követni, melyek hátteréről nincs kellő
ismeretük, vagy amelyekről nem is tudnak. Vagyis a társadalmi életet egy-egy
társadalomban olyan törvények szerint kellene élni, amelyekről többségében az
emberek nem is tudnak. Az ilyen szabályozások ismerete így az olyan szakemberek
hatáskörébe szorul, akik az egy-egy vonatkozásban létrejövő
jogszabályok, adott szakterületen működő szakértői. Mindezt fokozza, hogy az
egyes jogszabályok a többség számára nemcsak hogy ismeretlenek, hanem, még ha
ismertek is, (megfogalmazásuk miatt) értelmezhetetlenek. Szintén problematikája
a globális működésnek, az is, hogy akár a világ egészét tekintve, akár az egyes
nemzetállamok törvényi szabályozása nem tud lépést tartani a társadalmi
változások ütemével. A társadalmi élet átalakulásának üteme sokszor megelőzi az
egy-egy tárgykörben adott törvényi reakciót. Így a szabályozás sokszor
megkésett és ennek következtében nem képes elegendő hatékonyságot kifejteni.
Más esetben pedig az figyelhető meg, hogy bár a törvényi szabályozás megpróbál
előrelátó lenni, esetenként a jövőre vonatkozó megállapítások figyelembe
vételével kíván az elkövetkező időkre érvényes cselekvési terveket készíteni,
ezek mégsem találnak kellő időben minden oldalról elegendő támogatottságra és a
gyakorlatban való megvalósításuk ideje szükségtelenül kitolódik.
A
globális világban minden állam nemzetállam vagyis önálló kormányzati
apparátussal rendelkezik, mely egy megfelelően meghatározott területre
vonatkozólag fejti ki hatalmi működését, ezen túl sajátos jogrend jellemzi és
egy ellenőrzése alatt tartott hadseregre támaszkodik. Mint, ahogyan az egyes
társadalmak különböző osztályai, a globalizált világ társadalmai is saját
gazdasági fejlődésük lehetőségeit keresik a világtársadalomban. Így azok a
világon belül individuális egységként működnek, melynek következménye, hogy a
globális érdekek másodlagosak számukra. Azonban, mint az egyes társadalmakban
is, úgy a globális világban is érvényesülnie kell az egyes polgári, politikai
és szociális jogoknak. A mellet, hogy a modern államok nemzetállamok,
többségükben demokratikus államok is. A demokrácia pedig népuralmat jelent. Ám
a globális világban a demokráciát (vagyis a közös érdekeket szolgáló
népakaratot) világszinten is szükséges érvényesíteni.
Az
emberi népességnek részben önmaga, részben más élőlények, részben pedig a jövő
nemzedékek érdekében világszinten is demokratikusan kell együttműködnie a
felmerülő globális kérdések és problémák megoldásában. Jelenleg az egységes
világtársadalom ideájának ellenében nagy egyenlőtlenségek figyelhetők meg a
különböző világrészek között. A föld legnépesebb országaiban élők felzárkózási
esélye a fejlettebb, iparosodottabb társadalmakban élők életszínvonalához igen
csekély. Még, ha ennek meg is van az esélye, az a fejlettebb országokban élők
segítsége nélkül globális veszélyekkel fenyeget például a rendelkezése álló
erőforrások kritikus csökkenése miatt. Az ilyen és ehhez hasonló problémák
globális összefogást és egy közös egyezményrendszer kialakítását, vagy egy már
létező egyezménybe foglaltak megvalósítását sürgetik és teszik szükségessé.