„…A nők használtak, de érzés nélkül, csak úgy, mint a perverzek egy állatot. Te vállat vontál és szeretted őket. S mégis, volt benned valami megszállott, túlzó és könyörtelen, valami halhatatlan, valami torzan fönséges. Igen, barátom, ember voltál, aki emlékezett az igazságra és ki akarta fejezni azt. Tehát művész voltál. Tudom, fütyülsz reá; mégis, így tisztelgek emléked előtt.”
(Márai Sándor: Egy halotthoz, részlet)
„A nevem, Don Juan DeMarco… Én vagyok a világ legnagyszerűbb szeretője… Több, mint ezer nővel szeretkeztem. Egyetlen asszonyt sem hagytam kielégítetlenül. Én sosem használtam ki egyetlen nőt sem. Gyönyörrel ajándékozom meg őket, ha arra vágynak. Természetesen a legnagyobb gyönyörrel, egész életükben.
Vannak asszonyok, finom vonásokkal… a hajuk, különösen selymes, és a fülük vonala, hasonlatos a kagyló alakjához. Ezeknek az asszonyoknak az ujja éppolyan érzékeny, mint a lábszára. Az ujjuk hegye éppolyan finoman érző, mint a lábuk. És ha megérintem ujjuk forgóját, az olyan, mintha a térdüket simogatnám, és ez itt, az ujjuk lágy, húsos párnácskája, olyan, mintha a combjukat simogatnám. És végül, minden nő, megoldásra váró rejtély, ám egy nő, semmit sem rejt el, egy igazi szerető elől. A bőre színe elárulja, mit kell tennünk. A piruló rózsához hasonlatos halvány rózsaszín arra vár, hogy kinyissuk szirmait a napsugarak melegével. A vörösek sápadt, szeplőskés bőre..., a kéj partot ostromló hullámát hívogatja, hogy felkavarja a mélyét..., és a felszínre hozza a szerelem habos gyönyörét. Bár nincs metafora, amely pontosan leírhatná a szeretkezést, ám a legjobb hasonlat szerint olyan ez, mintha egy ritka hangszeren játszanánk. Vajon egy Stradivari hegedű ugyanolyan elragadtatottságot érez-e, mint a hegedűs aki tökéletes hangot csal ki, a szívéből? Minden igazi szerető tudja, hogy a legnagyobb kielégülés akkor jön el, amikor az extázisnak rég vége már és ott látja maga előtt a virágot, amely kinyílt az érintése nyomán…” – hangzottak még szavaim a rólam készült filmben, 1995-ben. Mára a helyzet úgy áll, hogy akkori álláspontomon, előre nem látható módon változtatnom kellett.
Mindig úgy hittem, hogy a szerelmem művészetét úgy éri el egyszer a vég, hogy hódítási kedvem eltörli és aláássa majd az egyetlen, igaz, sírig, sőt egészen pontosan annál is tovább tartó szerelem, de semmiképp sem úgy, hogy a nők egyszerűen megszűnnek tovább nőnek lenni. Hová fajult ez a világ, melyben a szerelem már nem művészi tevékenység és isteni tudomány, hanem közhely, pótcselekvés, száműzött utópia, s melyben a tökéletes szerető kedvét nem az töri le, hogy teste megfakult, lelke pedig elfáradt a sok szeretésben, s így képtelen már a csábításra, hanem az, hogy csábításának nem talál tárgyat, mert a nő, a szerelem mindenkori életre hívója nem szomjazza már a szerelmet, és nem vágyik arra, hogy meghódítsák, sőt azzal sem törődik, hogy mit jelent valójában nőnek lenni?
Mostanra ugyanis a nő alapvetően előnyös tulajdonságai a visszájukra fordultak. Nem nő ő már, mert nem vonzó, csak szereti, ha annak nevezik, nem ragyog szépsége, csak magára festi a szépség leutánzott mázolmányát, nem kell meghódítani, elég, ha valaki patrónusa lesz, s ő máris átadja magát, de belül teljesen üres. A szeretkezés szerelmi élményéből steril szexualitást csinál. Sokkal inkább foglalkozik azzal, aki lenni akar, semmit azzal, ami benne rejlik. Elszokott az érintés értelmétől és a lélek által történő megérintettségtől is, s mint ahogy az irodalmi műveket sem állításaik igazságtartalma, hanem az azok megvilágítására használt szépirodalmi metaforák és stílusjegyek teszik hitelessé, a nőt sem az emeli a szépség megtestesítőjévé, amit állít magáról, hanem amit kisugárzásán keresztül szelleme tükröz. A nő pedig olyan lett, amilyenné lenni tudott és akart, s nem amilyenné a világ tette. Régen még lehetett egy nőnek ilyen verset írni, mert nem csak a bujaságot és a fülledt erotikát fedezte fel benne, hanem a szerelem szentségét is:
Először szemedet adtad
majd a hüvelyt kezemnek.
Sokszor sóhajt leheltél szívemre,
majd nyelvemet vezetted.
Nedvvel szórtál be minden édes kegyetlent,
csípőddel kört írtál, csiklandoztad a szerelmet.
Bimbóidra ráült a forma teljes kereksége,
harapás, gyengéd csecse-becse.
Testedre a duzzadt borzongás terült,
arcod volt a tisztán zuhanó vízesés.
Füled gyöngyöző hullámba borította testem,
de közben halkan szólt a kékség,
a jövő tragédiája, s a múlt.
Szíved viasza ráégett estémre;
Így lettem én híd,
gyönyöreid és kínod közt.
S ma még lehet a nőnek ilyen verset írni, de ez őt már egyáltalán nem érdekli:
Lüktetésem leszálló ágára fut.
Ígérted, hogy nem ígérsz újra többet,
idegen át nyíló lidérces kaput,
bús vigaszt, igád alá hajtó csöndet.
Tétlenségébe sápadt a teremtés.
Hagytad és a véletlennek sorsa lett.
Bánat viharába szakadt halk sejtés
égette fel ütőered: vágy és tett,
melyen át bolygód közepébe estem,
s kívántam az enyhet adó kötelet
mi visszahúz vagy felfüggeszti testem,
ha már érzésem lelkedre festetett
s mégsem találna rá most vigaszt a szó,
mely mindenre hat s mégsem mindenható.
Nem szavakra, féltésre, törődésre, igaz bókokra szomjaznak ők, hanem dicséretre, még akkor is, ha az nem őszinte, más szóval hamis.
Mikor Hamvas e sorait olvastam, szentségtörésnek véltem. A szerzőt bolondnak tituláltam, a könyvet a falnak hajítottam.
„A nők iránt kezdettől fogva sajátságos ellenszenvet (vonzalmat) éreztem.
Éreztem pedig szenvedélytelenségük miatt. Gyanakodtam. Miért az első náluk mindig az, hogy félnek és magukat szégyenlik? Ez volt mindig az első közvetlen tapasztalatom, amit egy nő közelében teszek. Ez az ájultság. Ez a tapasztalat, hogy tele vannak érzéssel, de hideg érzéssel. Hullavérűség. Minél inkább nő, annál inkább. Ez az üresség. Ez a fájdalmas, sóvárgó, szomjas, tehetetlen, tátongó üresség. Ez a szívtelenség és fantáziátlanság. Ez a hideg és nyirkos erotika. Ez a szerelmi képzelet hiánya. Ez az erotikus tehetetlenség. Nem büszkék, legfeljebb kevélyek, nem alázatosak, legfeljebb megalázkodnak. Ezért a hülyeségig hiúk. Ájultságból. És ízléstelenek. Ezért olyan sértődékenyek, de nem érzékenyek. Ezért az őrület egy nemével tapadnak ahhoz a férfihez, aki feléjük közeledik, mintha az megszabadítaná őket önmaguktól, hogy egy kis melegben és érzésben és szenvedélyben és mámorban részesedjenek. Ezt hívják ők szerelemnek. Ezt az erőtlenséget. Az ürességnek ezt az ájultságát. Ezt a megrendítő érzelmi szegénységet. Ezt az ijesztő didergést. Ez a női erotikában a hüllőszerűen hűvös, kegyetlen és nyálas, nyúlós vak tapadás, amely mohó és parazita. Mintha nem is élnének, csak mint a kísértetek, akkor kelnének életre, ha a férfi forró szenvedélyéből egy kortyot ihattak.” (Hamvas Béla: Unicornis, részlet)
Most mit mondhatnék én erre? Egyetlen szavát sem tudom cáfolni. Már nem. Kegyetlen hisztéria az egész. Ennél visszásabb tragikomédiát még Shakespeare sem tudott kifakasztani magából. A nő nem ilyen, a nő ilyen lett. Nem, nem vagyok hímsoviniszta. Ezt egyértelműen tagadnom kell. A női nemnél jobban semmit sem becsülök. Apja és őrzője vagyok, ő az én szerelmetes leányom. De hangsúlyozom, a nő! Nem az, amivé lett!
Tartozom egy vallomással! Igaz, életemben minden nőt csupán egyetlen éjszakán át szerettem, de csak azért, mert egyébként az összesbe együtt voltam szerelmes. Erre egész korán ráébredtem. Mivel pedig magamat megosztani nem tudtam, ahhoz hasonlóan, ahogy Krisna részesítette házastársi örömökben egyszerre tizenhatezer feleségét, csakis úgy tudtam eljárni, hogy szerelmem tárgyait minden egyes éjjel, külön-külön, fáradhatatlanul szolgálataimban részesítettem. Igen ám, de az idők folyamán, szép lassan valami megdöbbentő dologra lettem figyelmes! Mégpedig arra, hogy már nem is én nem tudom egy éjszakánál tovább szolgálni hölgyeimet, hanem épphogy ők nem kívánják meg ezt tőlem. Sőt, még csak egy teljes éjszakára sincsen szükségük. Egy idő után csupán már csak addig foglalkoztattak, amíg vágyaik kielégülést nem nyertek. Vágyaiknak pedig nem úgy hódoltak, ahogy egykoron, vagyis hogy rám hagyatkoztak és engedték, hogy a szerelem legszentebb szentségében részesítsem őket, hanem konkrét elképzelésekkel, számomra gyakran már visszataszítónak ható igényekkel léptek elő. Így döbbentem rá, hogy szép lassan, szintre észrevétlenül a korábbi szerelmi aktus puszta szexualitássá alacsonyodott. Rendkívül nehezen ismertem fel és be ezt. A végtelenségig bíztam a nőkben! Szerelmem olthatatlan hevében megrészegülve és elvakultan hittem a lelki szeretkezés csodájában.
Mindazonáltal az a nőtípus, melyről Hamvas is ír, a Srímad Bhágavatam tanulsága szerint szinte egyidős az emberiség kezdetével. Ez egész egyszerűen a kurtizán típus. A Srímad Bhágvatam számos, gyakran évezredekkel ez előtt megesett történetet beszél el, melyekben éppen ilyen nők csábítottak el végtére is hozzám hasonlóan gyanútlan, a vágyaiknak és a szerelemnek engedő férfiakat. Az ily módon bűvöletbe esett férfiak, királyok, bölcsek aztán olyan, akár évszázadokig tartó bűvöletbe estek, mely által megfeledkeztek világi kötelességeikről, később életük küldetéséről is, mígnem aztán a nő a varázst kedvtelései kiélésével egyik pillanatról a másikra megszakította, nyomorba döntve és eltaszítva magától a férfit. Nem volt ez más, mint egyszerű macska-egér játék, épp csak azzal a különbséggel, hogy az egér mindvégig elhitte, hogy ő a macska. Miután azonban az egeret a halál küszöbére hajtotta, és teljesen kivéreztette, a macska új prédát keresett magának.
Igen, ez a nő macska tulajdonságokkal rendelkezik. A macska ahhoz ragaszkodik, aki az ételt adja neki, nem pedig ahhoz, aki a gazdájának hívja magát (vagyis, aki neveli, gondozza, otthont ad neki). Mindig oda húz, ahol több szeretetet kap, vagy ahova érdekei hajtják. A macska hétköznapi jellemvonása az, hogy szemtelen és rafinált, a kedvesség általában csak akkor jellemzi, ha szeretne valamit. És végül, de nem utolsó sorban: mindig nyávog! Éppen ebben tér el attól, amit Joó Violetta A nő mágiája és felelőssége című írásában a nő eredeti minőségére és természetére vonatkozólag megfogalmaz: „A nő képessége a befogadás (információ befogadás), elfogadás, odaadás és a teremtés, (materializálás). A nő arra született, hogy befogadni, megnyílni, szeretni, a szeretet által önmagát tudatosan átadni, a szeretet által egységet (párkapcsolati, alapított családi egységet) létrehozni, teremteni, szülni, újjászületni képes legyen.” Ez a fajta nő volt a védikus irodalom szerinti, az alaptermészetével összhangban élő nő. És ezt a nőtípust váltotta fel a korábban mellette még csak elenyésző kisebbségben fellelhető kurtizán típus, a hamvasi képlet által leírható nő. Ma ez a típus a többségi nő, az eredeti pedig a kisebbségben lévő.
A helyzet igen veszélyes! Hiszen, ahogy a védikus és számos más vallásfilozófiai rendszer kinyilatkoztatja, az anyagi világ és azon belül is a földbolygó mindenkoron a női minőséget képviseli. Elég csak a Földanya kifejezésre gondolni, „a magyar nyelvben is igen hasonlít a két szó: anya és anyag - úgy a latinban is a mater és a materia.” – írja megint Joó Violetta. Amilyen a nő a világban, olyan a világ is. A világ pedig szeszélyes, bizonytalan, viharos, álszent, képmutató, hazug, ravasz, kíméletlen, törtető, büszke, hűtlen stb.
Lilith a héber hagyomány szerinti első nő, aki még Éva előtt lett Ádám mellé rendelve, közös teremtésük alkalmával, Ádám egyenrangú társaként. Ő az, aki önhittségében, a függetlenség vágyának következtében Ádám fölé helyezte magát, megtagadta Ádámot és Isten parancsait is, így ki lett űzve a paradicsomból. Egyes megközelítésekben egyenesen démoni, kéjsóvár, élvhajhász, csalfa, hazug, később tipikus alvilági démon, aki az ember létjogosultságát elvetette, az erényes asszonyok és gyermekeik gyilkosa lett. Lilith és Éva jellemkülönbsége mutat rá elsőként arra, hogy a nő kétféle lehet, egyrészt a hamvasi nő prototípusa, másrészt ugyanaz, amiről a Védák beszélnek. A kettő közötti különbség pedig egyszerűen a szabad akarat eredménye. Mindkettő tudja azt, hogy mi a jó, a helyes, az erkölcsős, a rendes és rendeltetésszerű, de az egyik megtagadja azt, a másik nem. Amelyik megtagadja, azért teszi, mert ráébredt, hogy lehet, és ezzel él! A másik is talán, sőt biztos, hogy ráébredt, de ugyanezt nem teszi. Önmagán, uralkodik, önmagát megneveli és a férfival és a világrenddel összhangban él. Nem azért mert a férfi, vagy Isten ezt rótta rá, hanem mert tudja, hogy így helyes.
A világidő jelenlegi szakaszában megint a Lilith-energia, és az ellilithesedett nőtípus manifesztálódik, lép uralomra az anyagvilágban. Hogy pontosan mitől függ ez, nem tudom, illetve tudom, de mint Don Juan, nem tisztem ezt nyilvánosan elemezni és az erre vonatkozó következtetéseimet kimondani. Elég csak annyi, hogy valaha beleszerettem az Évákba, a Lilithekkel pedig most nem tudok, és nem akarok mit kezdeni! Olybá tűnik, hogy ezen a kérdésen az Isten jelen esetben nem segít, nem azokat az időket éljük. Évát kétszer teremteni nem lehet, amennyi pedig még maradt belőlük, csak remélni lehet, hogy jobb sorsra lel, mint az ellilithesedés, vagy éppen az, ha nem talál menedéket, és a kurtizánok áldozata lesz.
Lehetnék menedékük én is, de Don Juanból is csak egy van, és a magamfajta szerető nem forradalmár, az Évák ügyét egymagában nem tudja a vállára venni. Néha próbáltam felemelni a hangom a kurtizánok ellen, vagy őket jobb útra téríteni. Hatástalan volt. A démonok, a züllöttek, a képmutatók, az élvhajhászok, ha egyszer megízlelik az érzéki örömök kéjes ízét, sosem akarnak megválni tőle. Aki pedig erről le akarja őket szakítani, vagy rájuk szól, csúfos megaláztatásokban részesül, nevetség tárgya lesz.
Egészen furcsa és megdöbbentő az, ha már Don Juanra is azt mondják, hogy konzervatív. Én! A megbotránkoztatás, a merészség, a lelki szeretkezés szemtelen és olykor akár komisz, eltántoríthatatlan mestere! Felfújt, dúskeblű, preparált szájú, tetovált, bájaikat büszkén, a bűntudat legkisebb szikrája nélkül már egészen fiatalon közszemlére bocsátó kurtizán nőszemélyek, akikkel a szerető bármit megtehet… Ilyenek igyekeznek kioktatni Don Juant! Ilyenek, akik akár már a piactér közepén, a kíváncsi sokaság szeme láttára hajlandóak volnának közösülni a férfival, ha ezért elegendő fizetséget kapnának, és ha a törvény ezt nem tiltaná. Ezek, akik az igazi szerető számára már nem jelentenek kihívást, sőt, vonzalmat sem ébresztenek benne. Mert nem kell őket meghódítani, éppen ellenkezőleg, nem lehet lebeszélni a kurtizánkodásról.
Rettegés és megbotránkozás tölt el, ha arra gondolok, hogy ezekből lesznek az anyák, a család lelkei, a példaképek. A kurtizán nemzedék megszülői és felavatói. Lehetne mondani, hogy valahol, egy ponton biztosan megnyugvást fogok találni e tekintetben, hiszen én sem élek örökké, az egészet nem kell végignéznem, elég csak a részt. De engem, aki annyi nőt imádott és hódított meg a szerelem legszentebb megdicsőülőseként, a legmélyebb alázattal a női nem iránt, fájdalommal és kínnal fog eltölteni minden nap, egészen halálom órájáig.