Két gondolatban: epigrammagyűjtemény, számvetés és megokolás. Tovább fűzve: azt mondhatnánk, hogy egy-egy Márai kötetet több esetben viszonylag könnyű definiálni, mivel a szerző e könyvek bevezető gondolataiban mindig rövid, de egészen pontos, precíz meghatározást ad a műről. Igaz ez az Ég és föld című karcolatgyűjteményre is, melynek elején Márai ezeket írja: „Ég és föld között élek, van bennem valami halhatatlan és isteni, de szoktam az orrom is piszkálni, ha egyedül vagyok a szobában, lelkemben elfér India minden bölcsessége, de egyszer pofozkodtam a kávéházban egy részeg iparlovaggal, órákon át tudom nézni a vizet és a madarak repülését, de öngyilkossági tervekkel is foglalkoztam már, mert egy hetilapban pimasz hangon írtak egy könyvemről, Kung fu-ce testvére vagyok az emberi dolgok megértésében és a bölcs közönyben, de nem bírom ki, ha a hírlapok nem említik meg a jelenvoltak között nevem, megállok az erdő szélén, és káprázó szemmel nézem az őszi lombok színeit, de nem tudok másként érezni a természet iránt, mint fenntartással és gyanakvással, hiszek az értelem felsőbbrendű erejében, s egészen ostoba társaságokban fecsegéssel töltöttem el életem legtöbb estéjét, hiszek a szerelemben, de legtöbbször fizetett nőkkel vagyok csak együtt, hiszek az égben és a földben, mert ember vagyok, ég és föld között, ámen.” Ez a kötet olvasatában, pontos, hiánytalannak tekinthető körülírás. Mondhatnánk erre, hogy no comment, értettük, ám azonban mégiscsak érdemes hosszabb ideig is elmorfondírozni e kötet és a fenti gondolatok felett, mivel csak így tudjuk valamennyire érzékelni e kiadvány teljességét, ízeit, színeit, hangjait, sokrétűségét.
Márai e gyűjteményt negyven éves kora körül állította össze. Ekkorra már népszerű, sikeres író volt, élt és dolgozott külföldön, megjárta a Keletet, házasságot kötött, találkozott Thomas Mannal, több neves társaság és fórum megbecsült tagja lett, életének közel felét leélte. Éppen ezért számot vet. E kötetben összegzi korábbi tapasztalatait, középen kicsit megáll, megpihen, elidőzik, majd pedig kitekint a jövőre (persze nem ebben a sorrendben, hanem össze-vissza). Általában 10-15 mondatban összegez egy-egy tapasztalatot, életkérdést, kitekintést.
Összességében furcsák ezek a visszaemlékezések és kitekintések. Az ember sehogy sem érti, hogy az, aki az élet valóságát egy helyen, egy kérdés tekintetében maradéktalanul és végérvényesen megfejti, hogyan lehet annyira elveszett és tanácstalan máshol. Tényleg igaz, hogy Márai e kötetben ég és föld között mozog, mert hol szárnyal, a végső titkokat megfejti, máshol pedig csak beletörődött, borús hangon nyugtatja azt, akit esetleg még tud, ha önmagát már nem is. Néha kíméletlen módon nekifeszül, és olyan életigazságokat mond ki pár gondolatban, melyek mélységük és távlataik, valamint váratlanságuk erejével arcon vágják az olvasót. Ilyenkor egyértelműen és nyilvánvalóan tisztázza, hogy ezek elől elmenekülni nem lehet. Máskor, mintha maga is visszahőkölne, mintha maga is megrettenne felismeréseitől, mintha nem tudna választani ég és föld között. Egyfajta krízist él át, amikor megérinti az eget. Repülni vágyik, de mégis inkább az életben, a földön ragad. Felismerései helyenként mintha megelőznék azt, amit még vállalni, megélni volna képes. Egész kötetét e gondolat hatja át: „…Lehet, hogy a magány összetöri az embert, mint Hölderlint, mint Pascalt, mint Nietzschét; de ez a bukás és törés még mindig méltóbb a szellemi emberhez, mint a vegyülés a világgal, ami emberi, édes-gonosz vonzásával fertőz és gödörbe taszít…” Transzcendentális magányra vágyik, ám a földi magánytól visszaretten. A kettő közötti különbséget, az átjárót keresi. Utazásáról mindvégig beszámol, sőt társául fogad minket erre a pokoljárásra. Mert valahol ez az elme pokoljárása. Még akkor is, ha Márai gyönyörű képekkel, sokszor humoros, szórakoztató, helyenként egészen könnyed, játékos gondolatokkal vezet minket. Csak a kötetet kívülről és felülről szemlélve sejlik fel az a dráma, ami az egész mögött meghúzódik. Ez a dráma tőlünk egyáltalán nem idegen, mindenki ismeri, aki élt. Márainál ez annyival több, hogy e drámából meglátta a kiutat és ezzel kapcsolatos élményeit meg is osztja velünk. Megosztja, mert meg akarja osztani. És ez egy igen fontos gondolat, mert mint tudjuk, a sorozatos felkérések ellenére, viszonylag sok kötete megjelentetéséhez nem járult hozzá.
E kötet Márai „…tudatosan befelé forduló, sztoikus időszakának termése…” – ahogy egy helyen írják róla, de sokkal inkább igaz, hogy mestermű, ugyanis az embernek (valamiben) mindenképp mesternek kell lennie ahhoz, hogy személyes pokoljárásáról elhitesse, hogy az mindenkié. Márai mestere volt annak, hogy úgy írjon kizárólag csak magáról, hogy az mások számára a legmesszemenőbbig érdekes legyen. Írásainak érdekessége pedig abban rejlhet, hogy gondolatait az olvasó sajátjának érezheti, sőt olyan benyomása lehet, mintha önön lelkiismerete szólna hozzá a szerzőn keresztül. Tudta ő jól, hogy nem csak egy nevében szól, és az olvasó is tudta és tudja jól, hogy Márai műve nem csak a szerzőé valamint egyetlen, éppen az aktuális olvasóé, hanem mindenkié.
Könyv, gyűjtemény, tanítások, igazság, báj, intrika, humor, szépség, magasztosság stb. – megjelölések, valójában semmit sem mondnak, legalábbis olyat nem, ami lényeges. Egy a fontos: általában véve igaz, hogy Márai egy-egy kötetét bárhol fellapozva és elolvasva belőle akárhol öt sort, megtudhatjuk milyen élni, megélni, látni, megismerni, felismerni, repüli, tudni. Ez is egy ilyen kötet, melyből egyben teljes, kimerítő képet kaphatunk Márai saját munkásságáról vallott felfogásáról, és világnézetének főbb elemeiről.