Ha a megalázott mesterek nyomában jársz, nagy valószínűséggel ugyanarra a sorsra jutsz te is. A megalázott mesterek olyan tanítók, filozófusok, költők, zenészek stb., akikről a kortárs, szakmai elit nem vett tudomást, kirekesztette őket. Hogy miért nem? Mivel hétköznapi magaslataikban is jóval meghaladták saját korukat. A későbbi elitek, és a közvélemény miután felnőtt hozzájuk, persze előszeretettel és alázattal tárta fel újra őket, hogy aztán a maga számára begyűjthesse tudásukból nyert kincseit.
Osho azt mondta egyik elődadásában, hogy ha Jézus megint eljönne, ugyanúgy megölnénk, ahogy tettük azt kétezer éve.
A látókat, és főleg a másként látókat mindig csak kevesen értik meg.
Üzenetük a világ egészéhez szól, ugyanakkor az idők egészéhez is, mivel be kell látni, hogy szélesebb körben kiterjedni csak akkor képesek, ha a későbbi korok generációinak tagjai közül néhányan újra és újra felfedezik őket, egyszerre mindenkinek, egy adott korban kiterjedni nem lehet. A gyakori újrafelfedezés során pedig oly mértékű ismertségre és népszerűségre tesznek szert, hogy benne ragadnak a köztudatban, hagyománnyá, szimbólummá válnak.
A jelenben, az aktuális korban elismerésnek örvendő dolgok általában mindig csak jók vagy nagyon jók, ám nem tökéletesek, maradandók, kivételesek. A majdnem színvonalon mozognak.
Az ember elismerésre törekvő lény.
Ám mi van akkor, ha nem ismerik el életében? Semmi.
És mi van akkor, ha elismerik? Szintén semmi.
Ugyanis élete végén az elismerést úgysem képes magával továbbvinni. Ha pedig az elismertség élete után is fennmarad, vagy csak akkor érkezik el, abból ő már semmit sem fog látni, érezni, tapasztalni.
Mit lehet, és mit kell tehát tenni?
A legegyszerűbbet. Mindenkinek végeznie kell a maga dolgát. A költő írjon, a szerző, a tanító tanítson stb. Tegye azt, ami élvezetet okoz neki, amit a szív diktál és közvetítse üzenetét, mely majd előbb-utóbb rátalál közönségére. Aztán elismerés vagy lesz, vagy nem, de igazából ez már teljesen másodlagos kérdés.
Hamvas Béla így fogalmaz a maradandó művekre vonatkozóan:
„Csak mulandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban. S a szerző halála után a cselédleány bátran kosárba gyűjtheti, konyhába viheti, hogy befűtsön vele. Amit egyszer halhatatlanul megírtak, annak léte már nem függ emberi emlékezettől. Valahol másutt győzött, örökre s véglegesen. Nem akart érdemet, nem kívánt hírt, nem vágyott tanítani, nem kellett érte pénz, se hatalom, és nem óhajtott tetszeni. Minek neki hír, pénz, hatalom, dicsőség, érdem? Minden mű történik valahol, és minden műben történik valami. Csaknem mindegyik itt történik a földön, ember és ember között. Meg akarok győzni valakit, szórakoztatni akarok, tanítani, harcolni, vitázni, hódítani, csodálatba ejteni. A halhatatlan mű nem itt történik. Feljebb. Beljebb. S ami benne van, az ember és Isten között történik. Megtörtént. Akkor is, ha senki se tudja. És Isten emlékszik reá szívében, mikor már a papírok elégtek, úgy, ahogy egy porfír obeliszk elporlad, mint a homok. Nem könyv dolga már, nem kell neki olvasó. Nem kell történetíró.
A halhatatlan művek csaknem mind elégtek, s abból a kevésből, ami reánk maradt, nem tudja senki, hol veszett el, micsoda, ki írta és mit. A veszteségről senkinek sejtelme sem lehet, ahogy senki sem tudhatja, mit gondolt az, aki magányos csónakon egyedül az óceánra indult, és nem tért vissza többé.”
Ennek lényege az, hogy, ami igazán fontos és bensőséges az mindig misztérium, titok marad. Egyén és a szellem dolga. A tanító feladata pusztán annyi: a megfoghatóból átadni üzenetét. Aztán valamikor, egyszer majd a közönség is elvégzi vele a maga dolgát.
Az egyetlen, amivel nem értek egyet, az elismerésről szóló rész, én ezt másként gondolom,pont amiatt a rész miatt, hogy "Az ember elismerésre törekvő lény."
VálaszTörlésTehát igenis, ha nem ismerik el, ugyanúgy nyomot hagy, mintha elismerik, persze én most nem arra gondoltam, hogy mit visz magával, vagy mit nem, ezen teljesen felesleges gondolkodni. Viszont ha valakit elismernek, és nyomot hagy a világban, azzal válik halhatatlanná, azaz a művei által, mint a régi kor nagyjai, zeneszerzők, vagy írók. Most akikről lényegében szót ejtesz, egy szerencsétlen kor szülöttei voltak, abban a korban, amikor nem tudták értékelni Őket. A másik szomorú tény,hogy vannak emberek, akik csak akkor érdeklődnek valaki iránt, amikor az már nem él. Egyébként erre az ezer meg ezer példa közül az egyik, úgymond engem inspiráló emberről hallottat emelném ki, mondjuk egy kicsit eltér a fentiektől, csak úgy gondolkodásba ejtett, mikor olvastam. Ez az ember Franz Kafka volt, akitől abban az időben kevés írás jelent meg. Halála előtt egy barátjára hagyta az írásait, és kérte, hogy az semmisítse meg az írásokat, de ehelyett kiadatta őket. És tényleg rengetek ilyen ember maradt fel az írásai révén halhatatlanként. És sajnos rengetegen vesztek oda azok közül, akik szintén ragyogó tehetséggel voltak megáldva mégsem tudták azt kamatoztatni. Így Hamvas Bélával abban nem értek egyet, hogy számomra az ember akkor válik halhatatlanná, ha fent marad a neve, vagy az, amit életében elért, legyen az egy dal, vagy egy írás. Egyébként így a végére köszönöm, hogy megírtad ezt, jó volt kicsit elgondolkozni rajta, hogy egy ember/vagy művész valójában mennyire függhet az őt körülvevő világtól. Engem ezekre a gondolatokra inspirált az írásod. Nagyon tetszett.
Szia! Greg, köszi a kommentet!:) Lehet, hogy válaszom alapján te sem fogsz többet kommentet írni nekem!:DDDD
VálaszTörlésVálaszom erre egy mondatban összefoglalható:
Nem értetted meg ezt az írást, bejegyzést.
És ez nem elmarasztalás, pusztán megállapítás.
Az elismerésre való törekvés a tömegember prioritása és annak a világnak a prioritása, melyben most élünk, és mely az emberi gondolkodásnak köszönhetően olyan lett, amilyen. Ennek egyik legfőbb oka az egyéni elismerésre való törekvés, az ego.
A bejegyzés gondolata ezen túllép. Nem a kettősségek szférájában mozog. Kettősségben él az átlag ember. A maga szempontjából megkülönböztet jót, rosszat, szépet, rondát, igazat, hamisat stb. Egészen addig van ez így míg csak a maga szempontjából szemléli a dolgokat.
Amint megtanulja levetkőzni saját egóját, érdekeit és megéli a köz érdekében történő önfeladást, a helyzet és a világ is megváltozik.
Halhatatlannak lehet lenni az emberi emlékezetben, ám ez csak egy illúzió, buborék. Elszámolással az ember valójában egy olyan létezőnek, szubsztanciának tartozik, ami akkor is lesz, amikor már az átmeneti elismerést nyújtó világ sehol sem. Annak pedig elismerésétől vagy elmarasztalásától senki sem ment meg.
Ez a világ megszűnik, ám, ahogy a Véda mondja:
"ám létezik egy másik világ..."
Szia Balázs!
VálaszTörlésTudod én csak ritkán. Szóval, ez az írásod valahogy jobban hatott rám, mint a többi, amik egyébként szoktak bámulatba ejteni, meg hasonlók.
Na de mindegy is, szóval azt hiszem, hogy amit én eddig olvastam tőled, azok közül ez, elismerésre az én elismerésemre méltónak bizonyult. Nem tudom, hogy ez jó e, de az biztos, hogy én megkaptam azt a pluszt, amit kerestem benne. Legyen szép a napod, legyen szép a világ.
Szia Ildikó! Köszönöm, örülök!:)
VálaszTörlés