A pillanat elbeszélése

Beléd szöktem, hogy meglopjalak,

pedig nem voltál nő,

csak anyányi vonzalom

életen át tartó pillanatnyi magányomban

kinek lelkén rajta fekszik az ösztön.

Akaratlan rontottál meg,

hisz már a tétova gondolat is gyaláz,

s míg elfordultál

agyam fájdalomtesteddel szeretkezett.

Gyötört, hogy csak Te vagyok, s nem Mi.

Egy akartam lenni.

Nem ösztön volt, megmunkált egymásra találás,

de beteg a Mindenség

mi szépséget lát

két sors által lemeztelenített tünethordozó

hús-vér, csontig hatoló elmenászában.

Mielőtt még fájt volna a tény, felnéztél,

a pillanat véget ért.

Megszokásból tovább titkolóztunk,

s én beleszomorodtam illatodba,

mit lelkemen felejtettél.

Szeretődből átmenet nélkül lettem magzatod,

mi leélte pillantásodban életét.