Énünkbe borult
a világ,
milliárdnyi lakatlan
szigetre szakadt,
idegen tőlünk
a szellem üresség útja,
szimbolikánk ősi,
mindig a nem-tudásból fakadt.
Egyetlen a lemondás,
de sokfélének ismerik
az általa
okozott halált,
egyre űzöttebben
hangsúlyozzuk az egót,
s ezzel csak
sürgetjük az önfeladást.
Az élet és
a halál megvezet,
életünk egy
pillanatnyi illúzió,
halálunk néhány
percnyi remegés,
ám a szubjektum nélkül
a lélek meztelen és ragyogó.
Elveszíthetjük
a nem létezőt,
hisz eredetünknek
nincs miről lemondania,
hittük egyszer, hogy forma,
amit most látunk,
de az csak csalódásunk alapjának
eleven tapasztalata.
Nem vagyunk
az univerzum elsőszülöttjei,
s kiemelt
kegyeltjei sem,
létformánk lehetősége
tévedésünk felismerése,
s a magszabadulás
utáni csend.