Várakozva megszólalás előtt,
kezet fogtunk az irányokkal.
Bemutatkoztunk a létnek.
Nem is tudtad milyen volt a félelem,
mielőtt kényelmessé és reménytelivé lett.
Nem sejtetted mennyire fáj,
mielőtt egy kéz
nem helyezett egy alkonyatszínű szívre,
s talán mélyebbre, távolabb, nap-nap után.
Lélek voltál.
Összeborzolt fényeket csodáltál,
kolduszenéket sajnáltál,
szerelmek ráztak hideggé,
meleg szíved csendes sátánná vált.
Pedig jelentett valamit a gátlás,
ajkaidra ráncot húzott egy kínkorbácsolás.
Megszokott kezdetek voltunk.
Jelkép helyett terve az akaratnak.
Nem lehetett minden egy kérdés,
nem magyarázhatott meg mindent vallás.
Magunknak kellett elfogadnunk
a temetkezést,
birtokolni a tehetetlen alázkodást.
Pedig szerettünk…
…de valahol nem kértek, csak papírokat.
Neveket kérdeztek, élőket-elhunytakat,
ismétlés és visszhang
különböztette meg a sorsokat.
Lehelettel téptek, csókokkal ordítottak,
előbb meghökkentek, majd bólintottak.
Levetett lett minden hang.
Kitérőket szemléltünk, szemet hunytunk.
Elnéztünk belenyugodva.
Régen nem tisztelt törvényeket
az öröklét kapcsolat,
most mégis súlyos neki a valóság,
s körbesínyli a tiszta álomarcokat.
Az életünk példaként bánik velünk,
nincs mentség se fogalmunk,
sőt erényünk a boldog holdhullás alatt.
Ösztönünk elfogadhatatlan,
kín és bűntudat jelenése,
kérlelt éjfél, suttogó fáklya könnyeiben
az éjszakai Nap.
(zárás)
Összeborult; ölbe süppedt öntudat,
önkívületi ösztönjáték s szócsata,
egy test, mely mögött háttér a világ,
s lassú a realitás ritmusa,
elítélhetetlen, megfoghatatlan arculat.