Huszonhét éves lelkem él
s szeretve tán még ösztökél,
kutat
s mutat:
szándékot, mellyel megveszem
e panelházi reggelen
(estére) ágyam
s vágyam.
(De) Huszonhét évbe így se telt
hoztam nyakamra ritka pert
zúdul,
rútul.
Lettem volna Szociális*
Nem ily racionális
(ki) akad
s fakad (elég).
Ám nem lettem, mert bevettem,
ha elme szintjén elhintem:
zseni,
zseni
másképp viselkedik a lét
nem lesz a jövő tét, sötét
lazán,
az ám!
De zsenim épphogy abban állt,
csak hittem Isten ostorát:
barát,
Barát!
S, ha örül most a cimbora,
hogy arcul csapott fintora,
(hát így) szeret
(ki csak) nevet.
Ez minden mit elmondhatok,
(bár) léteznek még változatok:
talány
s magány.
(Ám) én egész létemet fogom
nem hiábavaló okon
javí-
tani!
*Szociális szakmát tanultam:)