Első kötetem 2001-ben jelent meg Gabriella címmel, 200 példányban, ekkor 18 éves voltam. Ezt én a nulladik kötetnek hívom, mivel kereskedelmi forgalomba nem került, csupán ismerősi körben terjedt el. Történetének leírásával nem is kizárólag magáról a kötetről szeretnék írni, inkább a könyvterjesztés és a művészetek iránti érdeklődés változásait kívánom szemléltetni, mivel ezek mára jól érzékelhetően átformálódtak.
Mint minden ambiciózus és magabiztos teenager, aki meg szeretné váltani a világot, 2001-ben én is gondoltam egyet és úgy döntöttem, hogy addigi versszerű írásaimat, illetve dalszövegeimet a köz javára fordítom, nyomtatásban megjelentetem, hiszen a világ ezek nélkül biztosan kevesebb lenne. Lehetőség szerencsére elég hamar adódott a nyomtatásra, sőt szüleim még a mellett is állást foglaltak, hogy mind anyagilag, mind ideológiailag támogatnak engem ebben a nemes célban, baráti körömről nem is beszélve. A nyomdába adást követően kb. egy hónapos várakozás után meg is született a Mű. Borítóján saját, kezdetleges grafikámmal. Hozzá kell tennem, még én sem sejtettem, hogy a borítón ez fog szerepelni, mivel tőlem csak megkérdezték, hogy milyen legyen a borító, én pedig átadtam egy rajzot, azzal, hogy valami ilyesmi és nyugtáztam, hogy valami csodát hoznak ki belőle… Aztán végül egy az egyben az én változatom került rá.
Fura módon éppen ekkor volt iskolai versíróverseny a gimnáziumban, ahová akkoriban jártam.
Mivel magyartanárom ismerője és lelkes támogatója volt naiv művészetemnek, arra ösztönzött, hogy küldjek be 3-4 verset a pályázatra, biztos megnyerem. Bennem volt a félsz, de azért hosszas unszolásra hallgattam rá. Az eredmény 1-2 napon belül meg is volt. Megnyertem a versenyt. Az első X helyezett írásai ki is kerültek a tanári szoba bejárata mellett felállított faliújságra, így az érdeklődő nebulók minden szünetben körül is zsongták azt. Még én sem fértem hozzá sokáig saját felfüggesztett verseim megtekintéséhez. Az eseménynek köszönhetően hirtelen és váratlan népszerűségre tettem szert versügyileg is. Az első 1-2 napban 30-35 db kötetet osztottam ki. A szintén verselő kollégák elkezdték kikérni a véleményemet írásaikkal kapcsolatban. Az eredményhirdetést követő irodalom órára pedig magyartanárom kötetemmel a kezében érkezett. Miután leült, a kötetet mindenkinek felmutatta, azzal a hozzáfűzéssel, hogy – Ezt a példát lehet követni, majd, ha ilyet csináltok, akkor lehet dumálni! Az osztály azonnal felhördült, sokan még ekkor nem is tudtak kötetemről és mindenki kíváncsi volt rá. Az irigykedés szóba sem került, együtt örültek velem. Mivel, természetesen táskámban a helyet csak épp nálam lévő köteteim foglalták, elég sok embernek jutott kiosztásra. Aztán valaki vállalta, hogy felolvas belőle írásokat. Így telt a magyaróra. Onnantól az iskola végéig csak Művész Úr-nak hívtak, osztálytársaim közül sokan olyanok is kértek a kötetből, akikre nem is számítottam volna. Hatásomra szintén verselésbe fogtak, illetve nyitottabbak lettek a magyarórák iránt. Néhány barátom felajánlotta, hogy elviszi a könyvet és házal vele könyvesboltoknál. Sikerrel is jártak. A kötet híre szájról szájra terjedt, szüleim is terjesztették hírét ismerősi körben, anyám ötösével adta el az egyes példányokat, néhány példány pedig könyvtárakba került. Így történhetett meg az, hogy a megjelenés után 2-3 héttel 110-120 példány tulajdonosra lelt. Mindehhez még az internet világára sem volt szükség pusztán emberi érdeklődésre és jóindulatra. Akkoriban egyébként is javarészt csak az informatika órán az iskolában vagy a könyvtárakban internetezhetett az ember. Nekem még számítógépem sem volt. Írásaimat füzetbe kézzel, vagy hagyományos írógéppel jegyeztem, később mappákba rendezve azokat. Így lett leadva a kézirat a nyomdának is, ahol aztán a szerkesztő számítógépre vitte az anyagot.
Nos, nézzük, mi történik mai viszonyok között. Jó, ha a célközönség évek után megtudja, ha az embernek van egyáltalán kötete, és szerencsés lehet a szerző, ha emiatt nem kell magyarázkodnia. Kötetet ugyanis megjelentetni csak úgy, ma már szakmailag kontár dolog, gazdaságilag nemkülönben, mivel az egyenlő az öngyilkossággal, főleg, ha az verses. Irigyekre és érdektelenségre pedig nem nehéz találni. Jogos! A kereskedelmi csatornákkal, a 3D mozival, az animációs rajzfilmekkel és a Valóság showkkal, meg a celebes főzőműsorokkal nehéz versenyezni.
Ám a legnehezebb az értékválsággal, és az ember, valamint a szellem elértéktelenedésével. Főleg, ha a művészet a verseny és nem a közös alkotói öröm színtere.