Mára a tudomány kiterjedt információkkal rendelkezik arról,
hogy mi is történik az emberrel az anyaméhben, a születése utáni időszakban,
kisgyermekkorban, serdülő és felnőttkorban, ami a fizikai és mentális fejlődést
illeti. Ám azt semmiképp sem tudjuk, hogy mi is történik egy emberrel
spirituális szempontból a fogantatásától egészen addig az időszakig, amíg a
tanult nyelv által el nem kezdi kifejezni magát.
A tanult nyelvnek viszont korlátai vannak. A nyelv mindig
egy adott viszonylat, környezeti sajátosság, kultúra alapján tanítja meg az
újszülöttet arra, hogy hogyan is kezdje el értelmezni és leírni az őt körülvevő
világot. Nem tudhatjuk, hogy egy újszülött milyen spirituális tudás birtokában
jön a világra, csupán arra derül fény később, amit megtanítottunk neki
kifejezni. Egy adott nyelv tanulása során fejlődik ki a kisgyermek
gondolkodása, idegrendszeri sajátosságai, ám ez mindenképpen függ a környezeti
ingerektől. A kisgyermek születésekor tulajdonképpen rengeteg dologra képes,
éppen csak nem tudjuk róla, mivel nem tudja kifejezni. Aztán később megtanítjuk
először a mozgásban, majd a beszédben, később az írásban történő kifejezésre.
Ám kérdés az, hogy egy adott nyelvre, vagyis egy üzenetközvetítő kódrendszerre
való megtanítása mennyiben korlátozza valós képességeiben. A gyerekként tanult
üzenetrendszer hatása alatt fogja később megalkotni a világról alkotott képét
is. A kezdetektől elsajátított nyelvre és környezeti hatásokra építi fel később
azokat a kategóriákat, viszonyítási alapokat, melyek alapján a körülötte lévő
világ dolgait rendszerezi, osztályozza. Az elsajátított rendszer alapján pedig
a későbbiekben betölt egy, a képességei alapján betölteni hivatott pozíciót a
társadalomban. Gondolkodása, kategóriaalkotása egyéni életpályája során mindig
fejlődik, folyamatos átalakuláson megy keresztül. Azonban a kategóriaalkotás
csúcsán elérkezik egy olyan ponthoz, ahol a valóság jelenségeit már nem képes
az adott nyelv szókészletével definiálni. Ráébred, hogy az eddig megalkotott
kategóriákon túl is találhat valamit.
Kialakított viszonyulásai, gondolkodásmódja, az eddig megalkotott
kategóriák azonban egy olyan keretet adnak gondolkodásának, melyeken ha túllép,
szükségszerűen megbomlik a valóságról eddig alkotott képe. Ráébred, hogy az
eddig tanultakat fokozatosan újra kell értékelnie, le kell bontania ahhoz, hogy
világképébe mindazt beépítse, ami eddigi gondolkodása határain túlmutat. Így
szép lassan visszatér a gyökerekhez. Ahhoz a ponthoz, ahol eddigi
világlátásának kezdeti pontja elkezdte kialakítani személyes valóságérzetét.
Ekkor már képes lesz arra, hogy megváltoztassa azt, ami gondolkodásában idáig
tévesnek bizonyult és megőrizze, ami hozzájárul világlátásának
kiszélesítéséhez. Ekkor képessé válik kifejezni azt a kezdeti spiritualitást
is, mely már születése pillanatában jellemzői egyike volt, csupán azt nem tudta
kifejezni.
A dolog iróniája tehát az, hogy az egyéni fejlődés során az
embert pont a nyelv, illetve a környezeti hatások elsajátítása segíti és
akadályozza is egyben abban, hogy a világról teljes és reális képet alkosson.
Az embernek ugyanis először ki kell alakítania az adott nyelv és környezeti
hatások kínálta gondolkodásmódot, hogy később analitikusan felbontsa azt, és
kiválogassa abból, ami valóságérzékelése szempontjából hasznos, illetve ami
újraértékelendő. Ez azonban az élet talán legnagyobb krízise, melyet csak
kevesek vállalnak fel.