„szelektálsz
az írásokból olvasó
van mit
jónak, mást gonosznak teszel
de
kigyűjtheted-e a lélekből a legfontosabbat
mert
különben nem költőt választasz, csak terjedelmet…”
(Szinay Balázs – Írás és tudatlan II., részlet)
„…De ne
felejtsük el, a művészet pusztán gyönyörködtetésre szolgál, nem azonosulásra!
Amikor egy egyedülálló természeti jelenséget figyelünk, vagy akár egy gyönyörű
növényt, benne csak elgyönyörködünk, és nem válunk rabjává, megelégszünk az
élménnyel és megyünk tovább! Sőt, a jelenség maga sem kíván minket erre
ösztönözni! Csak megmutatja magát. A művészi alkotótevékenység során a szerző
által valami csodálatos nyilatkozik meg, de valamiért mi emberek úgy tartjuk,
hogy ez sokkal több, mint bármely más jelenség, ami minket körülvesz…”
(Szinay Balázs – Boldog-boldogtalan irodalom I., részlet)
Amennyiben a
fenti gondolatokat intéztem a szerzőköz, legalább annyiban fogom az alábbiakat
az olvasóhoz!
A szerző
„felkínálja” magát a műben, elgyönyörködtet, élményt nyújt, szórakoztat,
felébreszt stb.
De mit
csinálunk mi olvasók a szerzővel és művével?! Legtöbb esetben átfutunk egy-egy
íráson… „Pillanatnyi örömök” átélésére törekszünk ebben is! Nem ízlelünk, nem
megélünk csak, mint méh lehintjük a szerző virágáról a virágport, a nektárnak
valót és rohanunk tovább a következő virágra. Átmenetit csinálunk az
állandóból. Testet a lélekből. A test pedig a lélek börtöne – hogy Platón
gondolatait idézzem.
Van-e még
igény a szépre, a jóra, magvasra az embert próbálóra és formálóra? Az innovatív
írás provokál. Kilendíti hétköznapi egyensúlyából az olvasó szellemét. Ám ehhez
az szükséges, hogy az olvasó kívánjon kilendülni! Törekedjen ne csak az
evolúció elmélete szerinti tudományos értelemben a „legfejlettebb faj”-nak
lenni, hanem erkölcsileg is kiemelkedni a teremtés világcsaládjából! És ez egy
módon válik lehetővé számára: folyamatos önvizsgálattal és a másik iránti
érdeklődéssel!
Minden
szerző egy önálló lélek-kert. A kertet pedig folyamatosan gondozni kell, hogy
élő maradjon, s az érdektelenség égető napsugara ne szárítsa ki végleg! A
költő, az író társalgásra hív művével, nem monologizálni kíván süket lelkeknek!
A makacs és komisz távolságtartás pedig a virág gyökereire hat! Kapni
visszacsatolás nélkül:
„…ez zajlik
bent, szívkastélyt ez bont…”
(Szinay Balázs – A máskülönben táj, részlet)
Az
érdektelenség súlyos népbetegségét kell most itt orvosolunk! És ha létezik
szerzői alázat kell, hogy legyen olvasói is! Az olvasás mögött mindig
valamilyen motiváció rejtőzik: szimpátia a szerző iránt, tudásvágy, elismerés,
el nem ismerés, sajnálat stb. számtalan ilyen tényezőt tudnánk még
felsorakoztatni! Ám a legfontosabb motiváció az egymás iránti érdeklődés kell,
hogy legyen!
A modern kor
legnagyobb vívmánya az lehet az eddigi feltételezésekkel szemben, hogy gondolat
és gondolat, lélek és lélek egymásra talál, összefonódik. Ekkor járunk majd
Vörösmarty gondolatainak nyomában:
„Köszönjük
élet! áldomásidat,
Ez jó
mulatság, férfi munka volt!”
(Vörösmarty Mihály – Gondolatok a könyvtárban, részlet)
Annak
bizonyítása, hogy a fenti gondolatok nem voltak hiábavalóak még várat magára s
rajtunk áll!
Érdeklődve,
nyitott szemmel és szível bejárni egymás lélekvilágába ez a kulcs! Megélni az
egyénit és a közöset, majd végül összefűzni őket…
Olvasd hát
olvasó, mit szerzőnk nem kímélve fáradtságot rád hagyományoz! Tudjuk, hogy
elfoglalt vagy s valahogy te mindig többet akarsz, újra és újra impulzusokra
vágysz, ismeretlenre s tetszőre szomjazva friss műveket óhajtasz! Te ráérsz
tanulmányozni, olvasni, véleményezni ezt-azt, de ne feledd, a szerző nem lesz
mindig veled és neked! Műve tán korokon át fennmarad, de ő most él és most
kutatja figyelmed! Így te ne kutass tovább! Állj meg és kapaszkodj bele lényeddel
a meglévő, élő, felkínált gondolatba!
Az
esztétika, a stílus, a gondolat, s a lélek más elemei már teljes egészében
megnyilvánultak a legelső írásban is! Éld hát meg és éld át! Újra és újra!
Ám vigyázz!
Ne szelektálj! Hiszen a lényeg nem abban rejlik, hogy válogatott tartalmakból
szűröd ki a neked tetszőt, hanem megtanulod meglátni mindenben az értéket, akár
azt a félmondatot is, ami neked ad valamit, amitől te több leszel! Ez az igazi
éleslátás!
Ne felejtsük
el: egy írásban egy egész ember jelenik meg, s egy embert nem csak a belőle
általunk szimpatikusnak ítélt részeket kiszelektálva illik elfogadnunk, hanem
személyének egészét tekintetbe véve! A szerző pedig „…mindig készül valamire…”:
„Az
elhivatottság köteles riadalmában,
az
alkalmazkodás jogtalan fáradalmában,
a
közömbösség bíráló szidalmában,
s a feltűnés
reményében…
…a lélek a
felszín alatt
mindig
készül valamire,
mit
sejtelmességével tudat,
mi titkon
érik a születésre…”
(Szinay Balázs – Mindig készül valamire, részlet)