I.
Beállt a változás,
mint(áj)a derekam.
Összeránt a fájdalom,
nem imádkozni borulok le.
Füstgomolyag kúrán vagyok,
tablettaként kapkodom a slukkokat.
Nem akarok egyben maradni és
nem akarom felépíteni a verset.
Ez az első tavasz, ami a halálról szól.
Tágulok. Elmém legyőzi a világegyetemet.
Előre szólok. Jósló-fájdalmaim vannak.
Jajgatok. Megszülöm a jövőt.
Nem várok baráti megértést,
se isteni feloldozást,
ha Isten és barát egy:
a tegnap volt és holnap lesz,
de sosem a ma, sosem az itt.
Mindent eldöntöttem.
Ezt se neked mondom.
II.
Talpam émelyeg. Magányra vágyok,
s felkapaszkodni az értelemhez
Jób lajtorjáján, de lábam csak a
józan ész latrinájáig juthat.
Valaki belecsinált lelkembe
majd magára hagyta a csend szagát.
Tartozni vágytam Isten-házatokba,
de csak adósságom nőtt – a hitpénz,
a magam templomát én húztam fel,
veletek is többen, mert egyedül.