Birtokába jutott az egész világirodalom,
s abban bizakodik: valami világBirodalom,
merthogy kívánhat-e ő ennél valamivel többet?
Néha pár sort odaszöszöl, s nagy műgonddal megdöbbent.
Téged, kit elhadart a művészélet
s ki bokorba(n) rímelve „művésszé” lett
zaklat a kirívó poéta képlet,
mi szerinted ijesztően dilettáns,
s mely most épp csak az ép idegekre hat:
Fáj.
Hiszen te a kultúrtanodákba jársz,
a Dakt Ilusra és Spon Deusra vársz,
nekik szánod, amit nadrágodba zársz.
Nap, mint nap így lifegsz a gatyád alatt
míg szorít az ihlet és az igazság:
Fáj.
Csíp és viszket nagyon a férfiasság,
mert feszít belül most a féligazság
hogy szatír nyúlt így szabadon a vershez
s lelkét mégsem kötötte engedélyhez:
Nagyon fáj.
Hol van így már a (t)rend, a régi forma?
Küldjünk el minden pulyát a pokolba,
A szigor fellazulását okolva!
Hiszen ki, ha nem mi és most mondja ki:
Nagyon fáj.
Profi(l) költőm, ez vagy te, légy most vidám!
Helyed van a honi palettán, az ám!
Nem csak titok, de még tétel leszel, lám!
Téged ez élet, megnyugtat, nekünk meg:
fáj, nagyon fáj!